Nem is olyan hosszas várakozás után eljött annak is az ideje, hogy azt a filmet elemezzem, amit idén a legjobban vártam. A Rocketmannek úgy sikerült elérnie azt, hogy ennyire hypeoljam én is, hogy csak az abszolút alap információk vannak meg Elton Johnról, és amúgy nem vagyok oda a zenés filmekért, ezt az alkotást viszont minél hamarabb látni akartam. Dexter Fletcher legújabb darabja nem is hozott csalódást, és minden apróbb hibáját el tudta feledtetni velem az a két óra tömör élmény, ami elém tárult.

Elton John (Taron Egerton) közvetlenül egy koncertje előtt téved be egy csoportterápiás alkalomra, aminek során nem csak hogy kiönti a lelkét, de egyben megismerhetjük az egész életútját. Megtudhatjuk például, hogy eredeti neve Reginald Dwight, egy középosztálybeli családból származik, és ha nagymamája (Gemma Jones) nem karolja fel, valószínűleg sosem kezdődött volna el zenei pályafutása. Aztán Reggie felnő, több zenekarral is játszik, majd egy tehetséggondozónál is kiköt, abban reménykedve, hogy szólókarrierbe kezdhet. Itt találkozik Bernie Taupinnal (Jamie Bell), aki dalszövegeket ír, a két férfi pedig rövidesen örökre szóló barátságot köt, és egymásnak köszönhetően nemzetközi hírnévre tesznek szert. A siker mögött azonban sajnos az olyan démonok is megbújnak, mint a mentális betegségek, az addikció, illetve a szexualitással való küzdelem, amikkel Eltonnak minél hamarabb meg kell birkóznia, ha nem akarja, hogy olyan hamar elhulljon a csillaga, amilyen gyorsan felbukkant.

Bevallom őszintén, először megvoltak a magam kétségei Taron Egerton castingjával kapcsolatban, ezeknek egy részét már a promó anyagok el tudták oszlatni, a kész terméket látva pedig egy szempillantás alatt a bűvkörébe kerültem. A nagy sztárokat könnyű érinthetetlennek és hibátlannak látni a színpadról, ám Egerton – és természetesen a szövegkönyv írója, Lee Hall – remekül humanizálta Elton John karakterét, és roppantul szerethetővé is tette őt. Arról már nem is beszélve, hogy Egerton, és az egész fő szereplőgárda maga énekelte el a filmben szereplő dalokat, amiért az összes létező kalapomat emelem. A kosztumök zseniálisak és legalább ugyanannyira polgárpukkasztóak is, a rendezői munka pedig lélegzetelállító, úgyhogy összességében tényleg egy rendkívül élvezhető, a legjobb pillanatokban vicces és megható terméket kaptunk.

Igazából mindent összevetve csak két apróságot tudnék felróni a Rocketman számlájára. Először is, számomra Elton szülei túlságosan karikaturikusra sikeredtek. Elhiszem, hogy azt akarták éreztetni az alkotók, hogy Elton egy szeretet nélküli, bántalmazó légkörben nőtt fel, ám, főleg az apa, olyan szinten tipikus, mesebeli gonoszra hajazott, hogy sokszor inkább zavart, minthogy szimpatizálni tudtam volna Eltonnal. Nekem még picit az is bökte a csőrömet, hogy túlságosan sok minden történt egymás után, főleg zeneiügyileg. Valószínűsítem, hogy ez a zenés filmek és a musicalek világában bevett szokás, de mivel én máshoz vagyok szokva, nekem kizökkentő volt sokszor.

Úgy tűnik, az életrajzi filmek – főleg az olyan művek, amik elmúlt évtizedek rocksztárjaival foglalkoznak – egyre népszerűbbek lesznek mostanában, de amíg ilyen jó a végeredmény, addig nincs panaszra okunk.

Szerző

Avatar
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .