Elkövettem azt az apró hibát, hogy a zseniális Broadchurch után szabadultam rá Gillian Anderson krimisorozatára a The Fallra, és ebből következően igen maga elvárásokat támasztottam a szériával szemben – ha már angol, és ha már a zseniális Anderson van benne –, ám epizódról epizódra lejjebb vittem az elvárásaimat, mígnem igen alacsonyak lettek, és még ezt is nehezen vette a széria.

Stella Gibson főfelügyelő (Gillian Anderson) Londonban dolgozik, ám most egy ügy áttekintésére Belfastba kéreti az északír rendőrség. A főfelügyelő azonban rájön, hogy sorozatgyilkosságról van szó, és az elkövető férfi magas intelligenciájú, aprólékos, és természetesen saját vágyainak függője. A nyomozás során ahogy nő a gyanúsítottak köre, úgy szűkülnek a gyilkos lehetőségei, mígnem rájönnek kilétére, és már csak a mögötte húzódó motiváció, valamint az igazságszolgáltatás lesújtó erejére várnak – vagy mégsem?

Nem árulok ez azzal nagy titkot, hogy az elkövetőt Paul Spectornak (Jamie Dornan) hívják, és kétgyermekes családapa. A férfi már az első epizódban feltűnik, és teljes bizonyossággal láthatjuk, hogy ő az elkövetőnk. A nappal áldozati segítőként dolgozó férfi éjjelente leendő áldozatát figyeli meg, miközben tökéletesen megtéveszti a világot.

Nem igazán értem milyen indítatásból lett ez a széria három évados, mert egy igazán ütős kb. tíz részes évadot lehetett volna kihozni belőle, de ehelyett inkább minden kulmináció közepette kaptunk egy évadzárót, ami nemcsak megbontotta a dinamikát, hanem tovább rontotta a széria amúgy is gyenge lábakon álló renoméját.

Az a baj, hogy bármennyire is zseniális Gillian Anderson a főfelügyelő szerepében, bármennyire is élvezetes volt vele minden jelenet, a történet, és a többi szereplő egyszerűen silány munkát végzett. Leginkább úgy tudnám jellemezni, mintha Picasso festményét akarnánk összemérni az én ötéves kori rajzaimmal és ezt közös kiállításon mutatnánk be – az egész teremben mindenki egy dolgot nézne, ami annyival jobb, mint a többi, ugyanakkor pont emiatt az egész kerülne szégyenbe.

Kicsit enyhített Anderson és a többi színész közötti szakadékon a második évadban feltűnő Colin Morgan – ő már Merlinként is zseniális volt –, de még kettejük játéka sem tudta enyhíteni, hogy a sorozatgyilkosunkat egy olyan színész játssza, akinek azon túl, hogy jó az alkata és kellemes ránézni, valójában nem tud semmit letenni az asztalra. Dornan képtelen volt jól megfogni szerepét, és teljesen hiteltelen volt benne. Értem én, hogy a készítők egy amolyan brit Ted Bundyt akartak összehozni a sorozatban, de azért ehhez illett volna egy jobb színész találni, aki mondjuk felér Anderson nagyszerűségéhez.

És a történet, nos, az elején igazán ígéretesnek indult, aztán az első évad közepére szétszakították az indokolatlan politikai mellékszálak, amik elvették az időt a lényegtől és a többi karakter bemutatásától, ezt pedig megfejelték a harmadik évad kórházbéli jelenetekkel – és ez volt az a pillanat, ahol már téptem a hajam és a széria végéért imádkoztam!

Kár érte, de ez a sorozat jól példázza, hogy nem minden arany, ami brit, és hogy Colman-Tennant pároshoz nehéz felérni.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..