“Az emlékek vagyunk, amikre nem emlékszünk, amik bennünk élnek, amiket érzünk, amik énekre, táncra és imára késztetnek.”

Nem sok közöm volt eddig a szó hagyományos értelmében vett indiános könyvekhez. Talán csak Az utolsó mohikánt olvastam, és azért sem voltam oda, kivételesen jobban tetszett a film. Viszont a Sehonnai azonnal felkeltette az érdeklődésemet, amint értesültem a magyar megjelenéséről, és egy igazán különleges történettel ajándékozott meg.

Bámulatos ​és megrázó portré egy olyan Amerikáról, amelyet eddig csak kevesen láttunk. Tommy Orange regénye nem véletlenül töltött megjelenése óta tizenhat hetet a New York Times bestsellerlistájának élén. Egy olyan hang szólal meg benne, amelyet még sosem hallottunk: fehéren izzó és elsöprő erejű. Egyszerre szilaj, mókás, izgalmas és mélyen modern.
Tizenkét feledhetetlen figura igyekszik az oaklandi pow-wow-ra, az észak-amerikai indiánok nagy összejövetelére, hogy aztán azon a sorsszerű napon mindannyiuk élete összekapcsolódjon.
Költői és ádáz könyv, tele elektromos feszültséggel. Minden egyes lapja egy robbanás erejével ér fel. Sodró lendületű többgenerációs történet, az erőszak és a gyógyulás, az emlékezés és az önazonosság regénye. Egyszerűen az a végzete, hogy klasszikussá váljon.

 

Megrázó és végtelenül lelombozó volt szembesülni azzal a reménytelenséggel és csüggedtséggel, ami a mai indián közösséget jellemzi. Elszomorító arról olvasni, hogy szeretnék megőrizni a hagyományaikat és a történeteiket, és úgy a társadalom teljes jogú tagjaként élni, de még az is kirekesztéssel szembesül, akinek diplomája van, vagy éppen önmagára sem tekint indiánként, mert örökbefogadták. Tényleg mindenki olyan gyökérvesztett és sehonnai volt, ami ironikus és szomorú, hiszen az őseik már ezer éve ott voltak, mire az átlag amerikaiak ősei megérkeztek, hogy szépen kiirtsák őket. A gyarmatosítás nagyon-nagyon csúnya dolog. Amit az indiánokkal tettek, az meg egyenesen undorító.

(Fun fact: nekem végig az járt a fejemben olvasás közben, hogy mennyire igaza volt Wednesday-nek az Addams Family 2-ben, amikor a Chippewa táborban az indiánok jelenéről/jövőjéről rögtönzött beszédet.)

Jó ötlet volt, hogy egy nagy indián esemény, az oaklandi pow-wow körül forgott a cselekmény és ez fogta össze a sok-sok szereplőt. Meg néhányukat mindenféle bonyolult kapcsolat is. Egyelőre nem foglalok határozott állást azzal kapcsolatban, hogy több mint tíz ember életébe nyerünk bepillantást, mert egyrészt jó ilyen sokféle személyiséggel és élettel szembesülni, másrészt viszont néha kicsit nehéz volt őket megkülönböztetni; akik nem voltak különösebben maradandók, azokat könnyen kevertem.

A rövid, villanásnyi fejezetek hatásosak, egyszer sem unatkoztam, és tetszett, hogy a sok különböző, valamilyen téren mégis azonos személyiség története ad egy nagy egész képet arról, hogyan élnek ma az amerikai őslakosok. Mindeközben pedig számos egyéb súlyos társadalmi problémát is érint.

Nagyon szerettem az író stílusát, egyszerre költői és nyers, de olyan finomak az átmenetek a kettő között, hogy nincsenek éles váltások. Érezni lehet a személyes érintettséget, hogy a szerző (aki maga is az oklahomai csejen és arapahó törzsek bejegyzett tagja) tényleg tudja, miről ír, és hogy mennyire fontos neki ez a téma. Mégsem lesz szájbarágós vagy propagandaszerű, egyszerűen csak leírja a kiábrándító valóságot, amivel valószínűleg ő maga is szembesülhetett már élete során.

Nekem személy szerint a vége nem igazán tetszett; persze sejteni lehetett, hogy valami hasonló lesz a végkifejlet, elég sok utalást tesznek rá, de valahogy nem illett a korábbi atmoszférához, a hétköznapi emberek meséihez. Persze a pow-wow minden szempontból a történet csúcsa, de mégis túl drasztikusnak tűnt ez a befejezés. Inkább egy akciófilmbe illett volna, nem egy ilyen lassan csordogáló történetfolyamhoz. És nagyon zavar, hogy sok szereplőről nem tudjuk meg, hogy mi lett velük. Persze jó dolog továbbgondolni a sztorit, de ebben az esetben jobban örültem volna némi konkrétumnak.

A Sehonnai egy minden szempontból különleges könyv, ami érdemes a figyelemre. Első regénynek mindenesetre nagyon biztató, én szívesen olvasnék még valamit Tommy Orange tollából a jövőben.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..