Avagy a Fallout szériák mellett azok a játékok, amik védelme és szeretete érdekében én is előrántom a csőre töltött mesterlövészpuskámat. bár az Exodus kapcsán voltak kisebb nagyobb, de mindenképpen hangos viták (nem a játék minősége, hanem az elérhetősége kapcsán), ám a cikk mai alanya az ezt megelőző két játék az 2033 és a Last Light lesz.

Mint minden jó poszt-apokaliptikus mű, ez is egy hatalmas katasztrófa felvázolásával veszi kezdetét. A nagyhatalmak egymással civakodtak, aminek az lett az eredménye, hogy az emberiség diszkréten lebombázta önmagát, milliárdok halálát és a környezet teljes átalakulását eredményezve. Cselekményünk 20 évvel az egész után játszódik, a poszt- apokaliptikus Moszkvai metrórendszerben, ahol a lakosság egy részének sikerült átvészelni az egészet, ám mindenfelől beüt a baj; mutánsok a falakban és az élhetetlen felszínen, titokzatos anomáliák és az emberi természet legszebb oldala – az egymással a nem lézető hatalomért kakaskodó frakciók. És akkor még nem esett szó a Dark One-okról sem.

Ebben a világban tengeti életét Artyom, aki az otthonául szolgáló állomás érdekében eldönti, hogy felekredik és elmegy Polisba, az egyetlen olyan állomásra, ahonnan segítséget tud szerezni a Dark One probléma ellen. Ám útja hosszú, véres és nem kevésbé bizarr; sokszor a felszínre is fel kell mennie, de ahogy a játékidő telik nem tudod eldönteni, hogy a romos, elhagyott épületek az ijesztőek, vagy azoknak a személyeknek a nyomai, akik egykor ezeket lakták – és néha még ott is vannak.

A könyvekhez volt szerencsém és annak ellenére, hogy voltak a játékban kisebb változatások, az semmit nem vett el az élményből. Artyom karaktere hozza a tipikus főhős vonásokat, ennek ellenére az interakciói meg a saját gondolatai sokat adnak a karakteréhez. Konkrétan a szemünk előtt nő fel a fiú. A mellékszereplők közül szeretnék még kettő olyat kiemelni, akik nélkül a Metro nem is lenne olyan, amilyen: ezek pedig Khan és Ulman. Előbbi egy kissé zizisen fanatikus misztikum hívő, aki a spirituális támasz Artyomnak (és akik még hallgatnak rá, a másik pedig egyértelműen a humorfaktort jelenti a játékban, és hála az égnek a nagyon szeretnivaló fajtából.

Bár vannak olyan dolgai, amiben eltér a Fallout-tól, az bizonyos, hogy hasonló kaliberű élményt okozott, mint a fentebb említett. A történet szépen vezetett, a helyszínek a lehető legjobbak egy poszt-apokaliptikus világ szempontjából, a különböző kisebb jelenetektől pedig garantáltan feláll a szőr a hátadon – vagy éppen elered az ember könnycsatornája. Masszív sírógörcs fogott el a repülőgépes és a bunker kórházas jelenet után.

Az ellenfelek, legyen az ember vagy mutáns – kellő veszélyforrások ebben a kegyetlen világban -, de hála az égnek el vagyunk látva olyan böhöm csúzlikkal, amikkel nagyon rövidre tudunk zárni egy rosszra fordult tárgyalást vagy csak simán túléljük az egyik épületből átjutást a másikba.

Akinek még nem volt szerencséje ehhez a kis gyöngyszemhez, az sürgősen pótolja be eme hiányosságát, mert a Metro játékok is egy olyan játék élményt nyújtanak, amire kevés másik képes.

Szerző

Hanama
Alapító és szerkesztő

Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .