Mennyire jó ötlet egy hétórás autóutat követő kilenc munkaórás nap után este kilencre beülni a moziba egy háromórás filmre? Nem olyan király, de ha jó a film, az mindenért kárpótol. De vajon kárpótolt-e? Lássuk csak?A Volt egyszer egy Hollywood egy menő western színészről, Rick Daltonról (Leonardo DiCaprio) szól, kinek csillaga leáldozóban van, kezd kiöregedni a szakmából, már csak arra használják, hogy a feltörekvő színészek filmjeiben elpáholhassanak egy híresebb nevet. Egzisztenciális válságában próbál neki segíteni dublőre és jó barátja, Cliff Booth (Brad Pitt), akinek szintén megvannak a maga problémái, de ez sokkal kevésbé érinti meg, inkább Rickbe próbál lelket önteni. Eközben a szomszédságukba költözik Roman Polanski a feleségével, Sharonnal (Margot Robbie).

Akkor most kérdezhetnénk, ez valami óriási hatással van Rickék életére? Nem igazán. Ez egy Tarantino film, éppen ezért olyan tarantinosan más, mint egy szokványos történet. Egyértelműen nincsenek meg benne a klasszikus lépcsők, ahogy a cselekmény fel szokott épülni, sokkal inkább életképet fest le, minthogy eljusson A-ból B-be. Bemutatja a két főszereplő mindennapjait ebben az adott helyzetben, ami pedig ebben igazán zseniális, az a Rick és Cliff közötti kontraszt. Míg a színész fényűző, luxus életet él, soha nem érzi magát elégnek, ha pedig problémával kerül szembe, magába roskad, és nem tudja mitévő legyen. Ezzel szemben Cliff egy lakókocsiban tengeti mindennapjait, ahol instant tésztán él, és esténként a kutyájával tévézget. Tudja, hogy kezdnek napjai leáldozni, már nem kap elég kaszkadőr melót, hogy abból élhessen, inkább csak Rick lótifutija. Ennek ellenére nincs kétségbeesve, teljesen rendben van önmagával, és az pont kielégítő neki, ha néha péppé verhet valakit.

Ami nagyon tetszett, hogy a film ezeket az életszínvonalakat nagyon jól meg tudja fogni abból a szempontból, hogy minden viszonyítás kérdése. Habár Cliff azért elég nagy ganéban él, még ő is elborzad, mikor meglátja, mekkora a mocsok a hippik kis táborában.

A film egész stílusa nagyon kellemes, megnyugtató, még a vége is, amiről nem szeretnék beszélni, nehogy lelőjem a poént, de annyit mondhatok, hogy amellett, hogy nagyon más, mint a film egésze, valahogy mégis nagyon jól összeillik vele hangulatban is.

 

Végig érezni lehet a rendező stílusát, habár eléggé különbözik a többi filmjétől, a kezének nyoma teljesen egyértelmű benne.

Most pedig jöjjön a kérdés: megérte-e emiatt másnap egy mosott zokninak lennem a munkahelyemen? Még most sem tudok erre egyértelmű választ adni. Tényleg jó film volt, de úgy érzem, nem kellett volna ennyire elnyújtani, és akkor kicsit élvezhetőbbre sikerült volna. Le kell szögeznem, hogy nem vagyok Tarantino rajongó, úgyhogy nem pisiltem be a gyönyörtől miközben ültem a moziban, de azok közül a filmjei közül, amiket láttam, ez tetszett a legjobban.

A film legsötétebb része egyértelműen a tény, hogy a Polanski család is jelen van, ugyanis folyamatosan érezzük azt a szörnyű feszültséget, amit a rendező feleségének sorsa okoz bennünk, de mindenképp várjuk meg a végét, mert ott minden szál elvarrásra kerül.

Rajongóknak mindenképp ajánlom, de készüljetek fel, hogy elég más hangvételű, mint az eddigi, durvább filmjei. Nem rajongóknak pedig még inkább ajánlhatom, mert talán sikerül megszerettetnie veletek a rendező stílusát, könnyebben emészthető, kellemesebb, és kicsit kiszakít a tipikus felépítésű filmek világából, ami kifejezetten üdítő.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..