Két nagy hasonlóság is van a Trónok Harca és a Poldark befejező évada közt: mindkettő idén jött ki, és, ami fontosabb, könyvadaptáció létére mindkettő olyan történetet próbált elmesélni, ami eltért az alapanyagtól. A Trónok Harca ebbe kolosszálisan belebukott. A Poldarknak csak egy kicsit sikerült jobban a dolog.

Rendben, azért van különbség a két szituáció közt: a Trónok Harca egyszerűen kifogyott az alapanyagból és emiatt kénytelen volt rögtönözni, míg a Poldark eljutott egy pontra a könyvekben, ahol a történet tíz évet ugrik előre az időben. Ezt látva pedig a fejesek úgy döntöttek, hogy megspórolják a sminkmesterek óradíját (meg hát láthatták az Outlanderben, hogy Caitriona Balfe sem a legmeggyőzőbb ötvenéves), és a befejező évad cselekményét az időugrás elejére teszik, vagyis a szezon 1800 és 1802 közt játszódik. Ennek aztán megvolt az előnye és a hátrány is. Előnye, hogy mivel az írók úgy határoztak, tartják magukat a későbbi kánonhoz, még lehetőségük sem volt magukból kiforgatni a karaktereket és a csavar nevében valami teljesen új, létidegen útra téríteni őket. Hátránya pedig, hogy, mivel az írók úgy határoztak, tartják magukat a későbbi kánonhoz, rettenetesen meg volt kötve a kezük egyes karakterek tekintetében, amit meg a cselekmény sínylett meg. De nézzük csak szépen sorjában!

Indító konfliktusként a készítők úgy döntöttek, hogy a történelemhez nyúlnak, és új szereplőként behozták Ned Despardot (Vincent Regan), Ross régi fellettesét, és feleségét, Kittyt (Kerri McLean). A csavar a dologban, hogy Kitty néger — Ned egy időben Honduras kormányzója volt, a nő pedig a rabszolgálja, akibe beleszeretett, felszabadított, majd feleségül vett. Ez persze nem fekszik jól a sznob angol társaságnak, viszont annál jobban áll a sorozatnak. Kittyvel a Poldark organikusan tudott beszélni a rabszolgaságról és a rasszizmusról, néha rettentő komor, néha egészen humoros hangot ütve meg, anélkül, hogy akár csak percig is erőltetettnek éreztük volna a dolgot. Persze kettejük ennél több volt a funkciója a sztoriban: a szezon elején Ned éppen börtönben sínylődik, mivel, kihasználva lobbanékony természetét, rosszakarói rákentek valamit, ami el sem követett. Vagy legalábbis nem egészen úgy. Bevallom, a történet eme politikai huzavona része annyira nem kötött le, ezért nem is fecsérelnék rá több szót.

Az évad rabszolgaság-dialógusában nagy szerepet játszott egy másik új karakter, Cecily Hanson (Lily Dodsworth-Evans), akinek amúgy az apja, Ralph Hanson (Peter Sullivan) Ned fő ellenlábasa. Ám amíg apuci nagy rabszolgatartó, aki azon mesterkedik, hogy lányát hozzáadja a frissen megözvegyült George Warlegganhez, Cecily pont az ő ellentéte. A magát sekélyes úrikisasszonynak kiadó lány valójában karakán és tűzről pattant, ateista, mindenről komoly véleménye van, és nem mellesleg a rabszolga-felszabadítás egyik nagy támogatója. Csakhogy — jaj, itt jön a csakhogy — ő is áldozata lett a fentebb felvázolt problémának. Cecily ugyanis románcba kezd Geoffrey Charlesszal (akit megint új színész alakít, ezúttal Freddie Wise), csakhogy a könyvekben Geoffrey Charles majd valaki mást vesz feleségül, amihez a készítők makacsul tartották is magukat. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a két fiatal küzdött, hogy együtt lehessenek, vagy háromszor megpróbáltak elszökni és összeházasodni, aminek mindig az lett a vége, hogy Cecily apjának emberei megtalálták őket, laposra verték Geoffrey Charlest, aztán megfenyegették Cecilyt, hogy ejny-bejnye. Ja, aztán a végén Cecily egyszerűen elment Jamaicára, arra kérve Geoffrey Charlest, tegyenek úgy, mintha ez a románc meg sem történt volna. Vagyis sok hűhó semmiért, és éljen soká a könyves kánon!

És míg összességében ez a Despard-Cecily-rabszolgaság történetszál nem volt rossz, volt egy nagy hátulütője, ami aztán tényleg kiakasztott: név szerint az, hogy elment vele a szezon nagy része, csakhogy a készítők nem ezzel akarták befejezni a sztorit, hanem egy nagy francia invázióval, aminek megakadályozásában Ross részt vesz. Ami amúgy tök menő (akkor is, ha Ross még önmagához képest is hülyén csinálta a hősködést), csakhogy a nedes sztori miatt a francia összeesküvés bevezetése mindössze — nem vicc — az utolsó előtti rész közepén kezdődött el. Vagyis sok súlya nem volt, maximum annyit ért el, hogy téptem miatta a hajamat.

Ezeken felül az évad összes többi apróbb történetszála az előbb felvázolt skála különböző pontjaira esett: voltak itt egészen zseniális dolgok, voltak, amik jó ötletlen indultak, aztán csak lógtak a levegőben, meg voltak, amiktől nagyjából falnak mentem. A legelső kategóriába tartozott például Drake és Morwenna története, akik ugyan összeházasodtak az előző évad végén, azonban még mindig képtelenek voltak megszabadulni Morwenna első házasságának démoniatól. Ennek kapcsán aztán kaptunk egy gyönyörű gyógyulás történetet: Morwennának fel kellett dolgoznia fia elvesztését (aki az apai nagyanya felügyelete alá került), miközben, hiába szerette új férjét, képtelen volt elviselni annak érintését Osborne korábbi brutalitása miatt, ami persze újabb kör szégyenhez vezetett, mivel nem tudott Drake „rendes” felesége lenni. Na, ezt a szálat gyönyörűen vitték az írók, és a katartikus tetőpontot, bevallom, majdnem meg is könnyeztem. Aztán ilyen „lóg a levegőben” dolog volt például George története, aki az évad elején szó szerint beleőrült Elizabeth elveszítésébe — amiből aztán Dwight kigyógyította —, és akinek aztán majdnem volt egy megvilágosodása, miután majdnem kibékült Ross-szal, de aztán mégsem, mert hát… könyves kánon. Aztán volt még egy új karakter, Tess Tregidden (Sofia Oxenham), a falu ügyeletes szarkeverője, aki egyszer gaz csábító, egyszer tolvaj, pénzhamisító, egyszer szegény kislány, akit meg kell sajnálni… Vagyis minden, csak nem konzekvensen megírt karakter. Csak egy… valami, aki lóg a levegőben, mindenféle karakterív nélkül. Végezetül pedig, amitől falnak mentem, az Dwight és Caroline (főleg Caroline), akik, mivel „kell a dráma”, képtelenek voltak normálisan kommunikálni egészen az utolsó rész végéig, sőt, az írók még a „képzelt vagy valós szerelmi háromszög miatta féltékenykedés”-lapot is kijátszották esetükben. Mert az annyira eredeti.

Viszont minden negatívum ellenére a finálé… egész korrektre sikeredett. Nem azt mondom, féltem tőle, sőt, az epizód eleje eléggé necces is volt Ross viselkedése miatt, a végére azonban minden szépen a helyére került, és egészen katartikus, sőt, reményekkel teli ponton hagytuk magukra a karaktereket, méltó befejezést adva ennek a kiemelkedő sorozatnak.

Szerző

Avatar
Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .