Avagy egy újabb azon sok anime közül, ami bár a gyerekkoromat jelentette, sok másik akkoriban kis hazánkba bekerült anime mellett ezt is akkor még csak valami jópofa szombati rajzfilmnek gondoltam. De hogy ne csak a nosztalgia faktort emeljük, most essen szó a sorozatról.

Ami, mily meglepő, egy gyűjtögetős kártyajáték, hasonlóan az itthon is nagy sikert aratott Yu-gi-Oh hoz hasonlóan – bár alapokban eltérnek, de erről majd később. Főhősünk Shobu Kirifuda, egy legendás párbajozó Shori Kirifuda fia, aki egy nap – de lehetőleg minél előbb – szeretne olyan jó párbajozó lenni, mint édesapja. Ez temperamentumával és harci stílusával elsőre nem ígérkezik nagyon könnyűnek, ugyanis hiába egy csiszolatlan gyémánt a kölök, ami a párbajozást illeti – megfelelő tapasztala még messze nincsen. Igy nem csoda, hogy bár vannak kisebb sikerei, a nagyágyúk rendre elverik – amikből szerencsére képes tanulni is. Hála barátainak, a kötelező okos Rekutának, Miminek és Sayukinak  mindig nagyon hamar talra és készen az új harcokra.

Amik nem ígérkeznek könnyűnek, hiszen Shobu legnagyobb ellenfele nem más, mint Hakuoh, egy fény civilizációt használó zseni gyerek, valamint Kyoshiro Kokujo, beszédes becenevén a halál angyala. De pont is ez a sorozat legnagyobb érdekessége; ha úgy vesszük, akkor ez nem csak egy párbajozós shouen sorozat, hanem ezen sorozat típusnak egy nagyon korai, és magyar szinkronnal sokadik nézésre érthetővé váló paródia is a műfajjal szemben.

És ez nekem is most esett le, mikor sikerült újra végignéznem az első évadát a sorozatnak. A sok oda nem illő beszólás/belső monológ vagy éppen a negyedik fal totális áttörése mind mind jelen vannak a sorozatban – csak eddig nem értettem. Gyerek fejjel persze teljesen értelmetlen szövegek most teljesen értelmet nyertek, és bevallom – jót is mulattam rajtuk. 

Akárcsak a karaktereken; Shobu tipikus forrófejű shounen hős (bár inkább legyen ilyen, mint a magába forduló disney kiskirálylányok-típus), ennek ellenére olyat látni tőle, ami ritkán fordul elő az ilyen főhősökkel; kikap, ráadásul nem is egyszer. De nem fordul önmagába, nagyjából minden részben magtanul valamit abból a világból, amit annyira imád, hogy ne csak a saját erősségeivel legyen tisztában – hanem másokéval is, és megfelelően lépjen fel ellenük. Mivel a legtöbb főhős született zseni – ki nagyon ritkán kap ki, de akkor is depi a vége -, így ez nekem eléggé újkeletű volt. Talán csak Yuma (Yugioh Zexal) az, akivel még párhuzamba tudnám állítani.

A történet jó, a sablonos poénok és a paródia elemek ütnek, ezt sajnos ellenben a grafikáról nem tudom elmondani. A karakterek rajzolása még nem vészes, bár a néha a béna vágás miatt eléggé húzhatja az ember a szárnyát, a lények ábrázolása ellenben kifejezette ijesztőre sikerült. Persze amikor a sorozat készült (1999) még koránt sem állt ezen technika a csúcsán (és a maiakat elnézve sem), de akkor eléggé elüt a kettő grafikai elem – bár érdekes módon vannak jelenetek, amikor képesek elfogadhatóan kinézni egymás mellett.

Nekem egy gyerekkort jelentette ez a sorozat és nem kevés nosztalgiázással vettem elő a sok kis kártyát a yugioh-s pakli mellől, hogy egy kicsit visszamerengjek. Szerencsére azonban nem kell kötelezően klasszikusig visszanulni a mai érdeklődőknek, hiszen elsőt nem egy folytatás képviselte, mind film mind pedig sorozat formájában – ráadásul a legújabb idén ért véget.

Szerző

Avatar
Hanama
Alapító és szerkesztő

Horror, Anime és Gamefan ameddig világ a világ. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..