Nagyon megörültem a Brightburn alapkoncepciójának, mivel állítom, hogy valójában Superman nem lehetne létező személy, mivel annyira abszolút jó, és annyira abszolút erkölcsös, hogy ezt a szintet világban senki sem lenne képes elérni, így kapva kaptam az alternatív történeten, ahol egy fiú lezuhan az égből egy űrhajóval, emberek nevelik, ő pedig elszabadul. De úgy tűnik ismét csalódnom kellett.

Tori (Elizabeth Banks) és Kyle Breyer (David Denman) nagyon szeretne gyereket, és miután kudarcba fullad a próbálkozásuk, szó szerint az égből pottyan közéjük egy kisbaba, aki egy meteorhullás közepette egy furcsa űrhajóban találnak, és akit sajátjukként nevelnek fel. Brandon (Jackson A. Dunn) 12 évesen éli a vidéki srácok hétköznapi életét, okos, ügyes és szereti idejét a családjával tölteni, ám egy éjjel egy hívó hang szólítja, és tudtán kívül Brandon egyre dühösebb lesz, mígnem tisztában lesz nem mindennapi erejével, és már semmi nem állíthatja meg.

Szomorú vagyok a filmmel kapcsolatban, mert közel sem ezt vártam volna egy olyan produkciótól, ahol két Gunn neve is felbukkan, akik ráadásul az unokatestvérei James és Sean Gunnak.

Talán az a legnagyobb baj a filmmel, hogy feldobtak egy nagyon ötletes és ügyes koncepciót, és egyszerűen elbagatellizálták, persze ha nem így teszik, akkor meg komoly írói és rendezői munkára lett volna szükség. Itt van egy égből pottyant fiú, egy idegen lény, aki egy szerető családhoz kerül, és most láthatnánk, hogy miként nem tudja feldolgozni másságát, erejét és azt, hogy a szülei nem a sajátjai, de ehelyett nincs valódi motivációnk, csak egy rejtélyes hang egy eltemetett űrhajóból.

Pedig minden adott volt hozzá, mert Brandont az anyja túlszerette, míg az apja nem szerette eléggé, ráadásul rendkívül ostobán állt hozzá az apasághoz vagy a komoly témák átbeszéléséhez – most komolyan, jobb, ha magától kitalálja vagy körbenéz a neten, minthogy otthon elmagyarázzák neki, még akkor is, ha picit ciki?

Ráadásul a kihagyott ziccert megfejelték az alkotók egy sor gusztustalansággal, persze értem én, hogy horror film, de azért itt elég túlzó mértékben láttunk vért, beleket és egyéb undormányokat, és bár szeretem a horrorfilmeket, én szó szerint már oda sem néztem.

A magyar cím pedig, nos, állítom, hogy vannak zseniális filmcímadások, és vannak azok, ahol nagyon akartak valamit, de ha legalább a film bevezetőjét elolvasták volna, akkor tudnák, hogy hülye ötlet volt. Brightburn: A lángoló fiú – hát, szóval itt nem lángol senki, úgy egyáltalán nem, ellenben van egy ilyen nevű kisvároska, ahol az egész történet játszódik!

Az a probléma, hogy egyre-másra látom a remek koncepcióval rendelkező filmeket, ahol tényleg pár apróság kellett volna ahhoz, hogy üssön, és a készítők nemhogy nem merték meglépni, hanem állítom, hogy telibe tojták az egészet, egyszerűen nem érdekelte őket, milyen munkát adnak ki a kezükből, és ez egyszerre szomorú és vérlázító is.

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .