Múlt héten Nagy Karolin relaxációs, megnevettetős, színezős könyvéről írtam egy élménybeszámolót. Ezúttal pedig Karolinnal volt szerencsém egy nagyon jó hangulatú beszélgetéshez. Tartsatok velünk Ti is!

Kedves Karolin, köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet. Mesélnél magadról egy kicsit, kérlek? Mivel foglalkozol szívesen szabadidődben? Mit lehet tudni rólad?
Én köszönöm a lehetőséget! 35 éves vagyok épp, Budapesten élek. Amikor munkahelyszerű helyen dolgozom, akkor gyógypedagógus vagyok a Vakok Iskolájában. Van egy igen jófej férjem, aki a könyvem illusztrációit is készítette, és egy csodálatos, 4 éves, non-stop Duracell kislányunk, következésképpen a klasszikus értelemben vett szabadidőm elég kevés.*mosolyog* Ha mégis van kimenőm, akkor jógázni megyek, vagy koncertre, vagy színházba (az alternatívabb vonal vonz). Fontos, hogy legyen időm olvasni. Az utóbbi időszakban persze nem a nagyregények élvezik a prioritást, de muszáj, hogy kicsit minden nap „táguljon a világképem”. Témák, amik foglalkoztatnak – persze a teljesség igénye nélkül – testkép, énkép, önazonos öltözködés, a fenntarthatóság, fenntartható divat, a tudatos gondolkodás/teremtés, és sok stb., sőt, amióta könyvem van, még a marketing is! *mosolyog*

Szóval leszögezhetjük, hogy egy pillanatra sem unatkozol. Sejtésem szerint ez is közrejátszhatott a Nem lesz ebből kalamajka, van nála egy balalajka címet viselő könyved ötletének felmerülésében. Mi motivált még?
Leginkább a visszajelzések. Régen is, és most is. A könyvben szereplő írások némelyike sem mostani („csak” felújított). Ezekre anno olyan jólesően elismerően reagált a környezetem, de aztán ennyi, ment minden tovább. Aztán nemrégiben megtaláltam egy ilyen kis szöveget a „múltból”, jó érzésem támadt tőle, kitettem a facebookra, minden elvárás nélkül, csak úgy (akkor még nem volt írói oldalam, meg semmi se). Na és erre annyi pozitív reakció érkezett, olyanoktól is, akikkel már ezer éve nem beszéltünk, meg akikről nem is gondoltam volna, hogy ez épp nekik tetszik, hogy ennél a pontnál úgy éreztem, ideje van a könyvben gondolkodásnak.

Jó is néha egy kicsit nosztalgiázni, az pedig, hogy ennek folyománya egy könyv megszületése lett, bizony nagy dolog. Mesélnél, kérlek a kötetről egy kicsit bővebben?
Azt figyeltem meg – elsősorban magamon, aztán kitekintve szűkebb-tágabb környezetemen is –, hogy annyira szeret szenvedni, meg komolykodni ez a kultúra, amiben élünk, hogy a végén tényleg elhiteti magával az ember egyrészt azt, hogy akkor lehet csak Valaki, ha minél extrább kínokkal tud előhozakodni a sorsát illetően, másrészt pedig ha mélységesen sajnálja is magát emiatt. Utóbbi esetben könnyedén és gyorsan társakra is találhat. Elsősorban magamat igyekszem felrázni, és szembesíteni azzal, hogy ezen kívül számtalan út és lehetőség létezik még, és ezeket én is felfedezhetem, és én is próbálgathatom. És amit találok, azt másoknak is megmutathatom. Szóval a fő célom szembe menni ezzel a mélyen beültetett népi kesergéssel. Nem akarom az egész világot megváltani, és még csak az egyént se. Ezt mindenki úgyis magának tudja a legjobban elintézni. Én csak adok egy kis kézikönyvet az útra. Azt már a visszajelzésekből tudom, hogy ezek a kis sztorik amolyan görbe tükrök (tudnak lenni). Ha egy-egy téma személyesen is érint, akkor elgondolkodtat. Ha nem, akkor „csak” megnevettet.
És hogy kinek ajánlom? Hát, a célcsoport-meghatározással marketing szempontból például eléggé gondban vagyok, mert egy merítéssel nem található el olyan könnyen a közönsége, mint mondjuk a „kisgyerekes anyukák”, vagy a „kéményseprők”. Készítettem is egy tesztet a könyv előszavához, hogy kinek érdemes. Abban ilyesmik vannak:
• tudok és/vagy szeretek és/vagy szoktam nevetni
• nem jövök zavarba a magyar abszurd / nyelvi humortól
• nem rettenek el a nonszensz költeményektől
• megengedem magamnak időnként, hogy nagyobb százalékban legyek vidám, mint hasznos
• valahol mélyen, vagy kevésbé mélyen lakik bennem egy hippi, vagy egy gyerek, vagy a kettőnek valamilyen káprázatos ötvözete
• szeretek és/vagy szeretnék színezni, és/vagy van olyan ismerősöm, aki szeret
• tudatosan törekszem NEM tehetetlen önsajnálatba süppedni
• NEM gondolom azt, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is
• lehetőségként tekintek a holtidőkre
• tudom vagy szeretném tudni, mit érez a vevő, amikor Ultra kerül a pultra.
Ha több az igen, mint a nem, akkor nagy eséllyel való! *nevet*

Engem sikerült megnevettetni. Nagyon sokat kuncongtam abban a pár órában, amíg a kis költeményeket és történeteket olvastam. Viszont ez a könyv bizony egy verseskötet és egy színező ötvözete. Már ilyen formába tervezted, terveztétek, vagy időközben nőtte ki magát színezővé is?
Ennek úgy örülök! Köszönöm a visszajelzésed! *mosolyog*
Hogy hogy is alakult ez, hogy felnőtt(es) színezős legyen az illusztráció, az még kicsit nekem is homály. *nevet* Egyik részről meg-megakadt a szemem a könyvesboltokban meg papírboltokban a felnőtt színezőkön, hogy micsoda ötlet (meg micsoda biznisz), de – tekintve, hogy sem túl „kézügyes”, sem túl türelmes nem vagyok – én ilyesmivel biztos nem tökölnék, gondoltam, aztán mások meg mesélték, hogy kaptak ilyet, de nem mernek hozzákezdeni, mert mi van, ha elrontják (???), holott ez pont a relaxról kellene, hogy szóljon, meg az én idejéről, teréről és megoldásairól, és akkor még ide is betolakszik a megfelelési kényszer, hát ne má’! Na és ez a „hát ne má’” valahogy beakadt nekem, és ebből az ötvözetből, hogy
1. erre van igény,
2. úgy tűnik, hogy egy kevésbé beszabályzott verzióra is lehetne igény,
3. valamilyen illusztrációt mindenképp szeretnék a könyvbe,
született az újragondolt felnőtt(es) színezők gondolata.
És akkor kell még egy jól rajzoló férj a képletbe *büszkén mosolyog*, aki kezdetben nem igazán értette, hogy mit akarok, és ilyesmit nem is rajzolt még soha korábban, de aztán valahogy ráérzett és belejött. És egy idő után azt figyeltem meg, hogy már élvezettel is készíti!
(Amit még hozzá szeretnék tenni, hogy véletlen se legyek félreérthető: nagyon jók a klasszikus, részletgazdag felnőtt színezők, és minden elismerésem a kitalálójuknak! Csak ahogyan az én könyvemnek sem célközönsége mindenki, hát ezek a klasszikus színezők is csak bizonyos típusú személyeknek szolgáltatják azt, ami a valódi céljuk. Ezért hát az alternatíva.)

A kötet borítóját kifejezetten kedvelem, talán az világít rá a legjobban, hogy ez itt tényleg egy stresszoldó dolog. Igaz, a rajzok nekem pont nem tudták 100%-osan elnyerni a tetszésemet (Bocsi, Endre!!!!), de mindenképp relaxációs, ha neki kezd valaki akár így, akár úgy a színezésnek. A borítón túl pedig a cím a másik igazán sokatmondó elem, amiből már érezhető, hogy itt valami mókás dolog van készülőben. Hogy esett a választás erre a címre?
Na, erre se fogok tudni röviden válaszolni. *nevet*
Ahol ez a két sor szerepel a szövegben, ott az „Áll egy ifjú nyírfa a réten” kezdetű orosz népdalra történik utalás. Egyszer egy óvatlan pillanatban megírtam ezt a szöveget, magam is meglepődtem, honnan jött akkor és ott ez a dal elő nekem, mindenesetre jókat derültem a végeredményen, és azt képzeltem, hogy ezt kb. minden magyar ember ismeri, mert hogy az általános iskolai ének órákon is kötelező volt, sőt, jártunk a kislányommal Ringató foglalkozásokra, ott is előjött, szóval gondoltam, ez egy örökzöld. Azért biztos, ami biztos, az első két embert, akikkel ezután találkoztam, megkérdeztem, hogy ugye, megvan az „Áll egy ifjú nyírfa a réten” ?, és kiderült, hogy egyiküknek sincs. És akkor úgy elszomorodtam, hogy ezek szerint ezt az utalást itt csak én értem, és ez másnak nem is fog mondani semmit, hogy hirtelen missziómnak kezdtem érezni, hogy kiderítsem, hogy is állunk ezzel a dallal, és nagyon sok facebook csoportban megkérdeztem, hogy ismerik-e. Na, és innentől már a szívemet melengető rész jön, mert közel ezren válaszoltak, 90% ismeri, és én nem vártam mást, csak „igen” vagy „nem” választ, de sokakon benyomott egy nosztalgia-gombot ez a kérdés, és annyi mindent leírtak, amiért azóta is olyan hálás vagyok. Például, hogy még oroszul is emlékeznek rá, meg furulyán is, meg ó, a balalajka, meg ó, amikor ezt énekelték a szovjet kultúra házában, meg napokkal később, hogy azóta se megy ki a dallam a fejükből.., stb, és akkor azt éreztem, hogy, na, itt fellibbent valami a kollektív tudatból, úgyhogy ez pont jó lesz címnek! Hát így valahogy!

Hűha, ez nem semmi! Sajnos én a “Nem.” tábort gazdagítom, de rá fogok keresni erre a dalra. Most evezzünk egy kicsit tovább. A jövőre nézve lehet tudni bármit a tervekről? Persze, csak ha publikusak. *kacsintás*
Sorozatot tervezek, úgyhogy lesz még könyv minden reményem szerint! A második kézirata már nagyjából készen is van, és az illusztrációk is, eredetileg még az idén szerettem volna a megjelenését. Technikai okokból viszont lehet, hogy mégsem idén lesz belőle, meglátjuk. Rajtam mindenesetre nem múlik! *mosolyog* Ezenkívül vannak másik könyvötleteim is, konkrétan kettő, de ezek még nagyon gyerekcipősek. Egy interjúkötetet szeretnék változás témában, és egy nagyobb falat, a saját, 20 évnyi evészavarom történetét megírni. Ennek még csak a legeleje és legvége van meg, ez elérhető is a blogomon, sok támogató, biztató visszajelzés érkezett hozzá, úgyhogy egyre motiváltabbnak érzem magam erre is.

A sorozat ötlete nekem nagyon tetszik. Egészen véletlenül tudom, hogy annak is igen bohókás címe lesz, viszont szintén inkább a felnőtt korosztálynak szól majd. Tervezel esetleg gyerekeknek is valamilyen kötetet kiadni a jövőben?
Hát, NEM. Vannak ugyan a Balalajkában is gyerekeknek is elsüthető sztorik, sőt, olyanok is, amelyek célzottan gyerekek számára íródtak, de egy konkrét gyerek(korú) csapatnak, akiket jól ismertem, és nem a „gyerekségüknek”. És azért kerültek bele a könyvbe is, mert felnőttkorúak is szórakoztatónak találták. Én a gyerekektől inkább tanulni szeretek. Visszatanulni tőlük azt, amit én már elfelejtettem. A saját kislányomból is olyan bölcsességet érzek sokszor áradni, hogy hú! Mit is tehetnék én még ahhoz hozzá? Van egy nagyon élénk koragyerekkori élményem, Halász Juditot hallgattam bakelitlemezen. A Kanál című dal ment épp, és egyszer csak olyan nagy erejű düh és megbántottság jött fel bennem, hogy ’ez a nő hülyének akar nézni engem’, hogy nem bírtam tovább hallgatni. Nem is a szöveg, az intonáció volt, ami igazán zavart. Személyes sértésnek éreztem, hogy attól még, hogy gyerek vagyok, nem kell így beszélni (énekelni) nekem. (Sorry HJ!) Egyébként mélyen tisztelem a munkásságát, és ez az ellenérzésem természetesen nem is konkrétan neki és ennek a dalnak szól, hanem a gyermekség ilyenfajta értelmezésének. Szerintem általánosságban gyerekeknek írni bármit is nagyon nehéz és nagy felelősség. De „szerencsére” egyáltalán nem is érzek semmiféle hívást arra, hogy gyerekeknek írjak, úgyhogy ezt a nehézséget nem kell cipelnem! *mosolyog*

Ha már szóba került mások munkássága. Megosztanád velünk, hogy kik tartoznak a kedvenc alkotóid közé, illetve kiknek a munkásságát tartod példaértékűnek?
Hú, nagyon sok van!
Magyarokat fogok mondani, egyrészt hogy szűkítsem a kört, másrészt mert nagyon sok magyar alkotót érzek zseniálisnak.
Romhányi, már csak elvből is! *molyog* Háy Jánost, Bartis Attilát, Karafiáth Orsit például nagyon szeretem, Szabó T. Annát is, meg Dragománt, meg Gerlóczy Marcit, és gyermeki csodálattal vagyok mindazok iránt, akik zenét képesek „csinálni”. A legjobban, azt hiszem, zenében szeretek/tudok érezni, gondolkodni, de csak a felhasználói oldalról (sajnos, vagy nem), úgyhogy ha valamit az élet ajándékaként könyvelek el, hát a szövegcentrikus zenét, azt biztosan és nagyon.. Sziámi, 30y, Kispál, Hobo, Amorf ördögök hajdanán, Kaukázus (pont a napokban voltam koncerten, így ez most nagyon elöl van!), a Rájátszás is annyira jó, meg a Quimby, meg a Bohemian Betyárs.
Ha színház, akkor Pintér Béla, meg a Sztalker Csoport, akiket jelenleg nagyon szeretek.
Ugyan nem kifejezetten alkotó, de Feldmár András könyveiben úszkálok nagyon az utóbbi időben.
És nem kifejezetten művészeti ág, de igenis „életművészetnek” könyvelem, és annyira tetszik nekem a hatás, amit látok, hogy gyakorol egyre többekre, hogy szeretném itt megemlíteni Cseke-Kovács Zsófit, aki személyi stylistként a saját test – legyen akármilyen is – elfogadása, a normál testideál rekonstruálása terén úgy érzem, ösztönösen is kiemelkedőt „varázsol”, mind a szakmai, de még inkább a közösségépítő tevékenységével. Főként passzív figyelője vagyok csak a csoportjának, de ha odatévedek, mindig van egy olyan érzésem, hogy „na, végre”. Amit eddig a Dove és más hasonló kezdeményezések csak mutogattak, azt itt hús-vér emberek élik is. Ez nagyon jó, hogy van.

Nagyon jó neveket soroltál fel. Hogy csak egyet emeljek ki, én is nagyon kedvelem a Sztalker Csoportot, főleg a Poketes missziójukat. El tudnád képzelni a könyveidet zsebkönyv formátumban?
Képzeld, meg is kerestem őket ezzel! *mosolyog* Még amikor nagyon az elején jártam, és nem is láttam át egészen a „könyvcsinálási” folyamatot, írtam nekik egy email-t, hogy „itt vagyok, ragyogok”. *nevet* Közvetlen válasz nem érkezett (és közben el is engedtem, már csak azért is mert ehhez a színezős megoldáshoz azt hiszem, kicsit kicsi is lenne a poket-méret), viszont nem sokkal ezután kiírták a pályázati lehetőséget friss művekre, úgyhogy ezt válasznak könyveltem. *kacsint* Ha egyszer elkészülök az interjúkötettel és/vagy az anorexia-bulimiás irományommal – és még élni fog ez a poketes lehetőség –, akkor valószínű, be fogom adni!

Akkor erre most jól ráéreztem. *mosoly* A könyvkiadás folyamatának melyik részét élted/éltétek meg a legnehezebbnek?
Erre sajnos egyértelműen tudok válaszolni: a nyomdát. Egészen addig minden, mint a kés a vajban, úgy ment. Megtaláltuk egymást a lehető legjobb szakemberekkel, elképzelni se tudtam volna ideálisabban! Kicsit szenvedtem még az adózás témával (eddig világ életemben közalkalmazott voltam, egyáltalán nem értek az adózáshoz, és őszintén szólva nem is vágyom arra, hogy nagyon fejlődjek ezen a területen…), de végül itt is megszületett a megoldás, aztán az elfuserált nyomdaválasztás behúzta a kéziféket. Utólag már látom sajnos, hogy hányszor elnyomtam a megérzéseimet, csak vitt a lendület, hogy legyen már végre készen a könyvem… Most ott tartunk, hogy már több mint 2 hónap eltelt, és még nem készült el minden amit kifizettem, ellenben – mondjuk szépen úgy, hogy – „esztétikai hibás” példányok sokasága áll rendelkezésemre. Levontam a tanulságokat, és pénzt biztosan veszítek ezzel (nem is keveset), de úgy gondolom, hogy el fogom adományozni ezeket a példányokat, és tiszta lappal, egy „rendes” nyomdánál hamarosan napvilágot lát talán a második kiadás, ami kicsit – de csak kicsit – módosul is az elsőhöz képest.

Lehet tudni erről a módosulásról valamit? Miben lesz más?
Lesznek borítófülek, rajtuk egy kis „útbaigazítás”, és szeretném, ha belekerülne az a „műfaji iránytű”, ami a blogon, facebook oldalon már elérhető arról, hogy nem versnek érzem, hiába rímel és rövidsoros is az, ami ilyen (nagyon jó visszajelzések íratták ezt velem, de már az első nyomdakész verzió után). És – aminek a szükségességére való ráébredést többek között Neked is köszönhetem *mosolyog* – mottóként az „Áll egy ifjú nyírfa a réten” kezdetű orosz népdal szövege! *mosolyog*

Megtisztelő, hogy hozzájárulhattam én is a következő kiadáshoz. Azt hiszem nincs más hátra, mint hogy további nagyon sikeres alkotást és persze alkotó kedvet kívánjak, Karolin. Valamint köszönöm ezt a jó hangulatú beszélgetést!
Én is nagyon köszönöm! A lehetőséget, a nyitottságodat, és az igazán jó kérdéseidet! Olyan jól esett válaszolni rájuk, tényleg! Nagyon szép továbbiakat kívánok én is neked!

Remélem kellemesen töltöttétek az időt és sok új információval gazdagodtatok Ti is.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..