Megnéztem a filmet, felkeltette az érdeklődésem a könyv iránt. Olyannyira, hogy menten el is olvastam. Másként-másként bontakozik ki ugyanaz a steam-punk világ, változnak egy kissé a viszonyrendszerek, de mindezidáig nem sikerült eldöntenem, melyik verzió legyen is a szívem csücske.

A Ragadozó városok korában járunk, valahol a harmadik évezredben, messze azután, hogy az ősök (ezek volnánk mi) egy hatalmas háborúban elpusztították saját civilizációjukat (yep, pont úgy hangzik, mint mi). Ezután az utódok fogták azt, ami a hajdani nagyvárosokból megmaradt, lánctalpas kerekekre rakták és folytatták, amit mi nem fejeztünk be, a civilizáció maradékának felzabálását. Ám a préda lassacskán megfogyatkozott, és az ugyancsak ragadozó várossá lett London polgármestere, Magnus Crome (Patrick Malahide) úgy határoz, hogy átkel a hajdani Európába, hogy ott lessen új prédára. Csak arra nem számítanak, hogy a préda is les rájuk – legalábbis az elfogott kisváros egy idegenje, Hester Shaw (Hera Hilmar) London kegyelt vezető történészére, Thaddeus Valentine-ra (Hugo Weaving). És innen indul a játszma.

Ami a cselekményt illeti, leginkább a fent említett pontig azonos csak egészen a két változat, ugyanis ettől kezdve a karakterek jelentős eltérései, és ennek következtében viszonyrendszereik átalakulása – nomeg a filmből kimaradó jelenetek – oly mértékben módosítják a haladási irányt, hogy annak már csak a nyomvonala marad azonos, az is csak részben. Kimarad például egy teljes kalóz-városos jelenet, vagy épp Katherine Valentine (Leila George) nyomozása apja után, amely során fényt derít London sötét titkaira is, hogy a hozzá kapcsolódó szerelmi szálról ne is beszéljünk, de mentségére szóljon a filmnek, hogy így tudott koherens egész maradni, ezrét én is csak félhangosan rovom ezt fel neki.

Ennél talán valamivel kevésbé sikerült ügyesen kezelniük a karakterek viszonyrendszereit. Crome-ot például egészen megszelidítették, Valentine-t pedig véregnzőbbé formálták, noha a könyveredetiben a két szereplő épp fordítottan arányosan megszállott Új-Darwinista, és míg Crome tényleg megszállott és az őrület határán táncol, és szó szerint bármire képes lenne, hogy Londot mind nagyobbá tegye, Valentine fókuszában valójában lánya, Katherin áll, az ő biztonságát és jólétét tartja mindennél jobban szem előtt, apai törődése révén szolgálja Crome eszelős tervét is a Medúzával kapcsolat. Így aztán a könyvlapokon értelmet nyer az, ami a filmben, ahol Valentineból sikerül egy hataloméhes pszichopatát faragni, furcsán hatott – vagyis hogy Valentine miért ragaszkodik annyira Katherinhez.

Hozzájuk képest enyhén változik Tom Natsworthy (Robert Sheehan) és Hester viszonyrendszere. Hester első sorban kinézetében lett megszelidítve, hiszen míg a filmben szinte csak egy apró szépséghiba az arcán a heg, addig a könyvben komoly roncsolódást jelent, aminek a mosolya, a fél orra és a fél szeme is áldozatul esik, ezáltal pedig egy sokkal bizarrabb külsőt kölcsönözve neki. S bár Hester a könyvlapokon is egy nyers modorú, praktikus túlélő, de sokkal inkább hajlik a szeretetre, így mikor a könyvben addig jutunk, hogy Tomért az életét is feláldozná, az sokkal hitelesebb, megalapozottabb. Ugyanígy, megalapozottabban épül fel Tom London-ellen fordulása is, élmények és események egész sokasága építi fel benne, hogy meg kell mentenie Shan Guo-t, nem hirtelen jött ötlet alapján dönt. Ugyanígy Hester és Tom egymás iránti vonzalma is fokozatosan, követhetően épül fel.

Talán a leghasonlóbb karakter a két változatban Sikoly (Stephen Lang) marad, akinél a legnagyobb módosítás, hogy önként működik együtt Crome-mal Hester kapcsán, akire kevésbé lányaként, mint jövendő társaként tekint, ezzel megelevenítve az eredeti Frankenstein óta központi problémát: minden élő (?) társra vágyik.

Összességében tehát, bár remek a film és jól összerántották a megnyirbált cselekményt az újraformált Thaddeus Valentine karaktere köré, akit Hugo Weavingnek sikerül is kellő karizmával eljátszania, de a könyv építésében a cselekmény sokkal árnyaltabb, a karakterek kifinomultabbak, tetteik értlemezhetőbbek, motiváltabbak, ebben a tekintetben tehát magasan a könyv nyer. Node, ami számomra a könyv nagy hátránya, az a film előnye, hogy míg a film bizonyos viszonyrendszereket modifikál és kiélez, addig hagy benne egy kevés jóhiszemű bájt, ami a könyv naturalisztikusságában – és a sok-sok további halálesetben – sajnos elvész, így aztán bár mindkét változatnak az a vége, hogy a jó győzelmet arat és Tom és Hester ellibegnek léghajójukon a napkeltébe, mégis sokkal pozitívabb kicsengésű a film, ami annak a malmára hajtja a vizet. Számomra.

 

Szerző

Avatar
SzÁgi
Szerkesztő

“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

2 thoughts on “Ragadozó városok – papír és cellulóz verzió”

  1. Köszi a cikket, élvezettel olvastam, a filmet láttam korábban már, de ez a alapján a könyvet is el fogom olvasni, mindenképp 🙂

    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett a cikk. Valóban érdemes a könyvet elolvasni, ad a történethez jócskán. Bár nem mi vagyunk a célkorosztály, de éljenek a szívükben örök fiatalok. 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..