Nemrégiben futottam bele a Mindenszentek-trilógiába — amiből amúgy tavaly már sorozat is készült; az első könyvet lefedő első évad A boszorkányok elveszett könyve címen futott nálunk — és rögtön teljesen bele is habarodtam. Nem kicsit. Nagyon. A történet amúgy egy vonakodó, történészként dolgozó boszorkány és egy ezerötszáz éves, génkutató vámpír szerelmét meséli el, jó nagy adag történelemmel, filozófiával, tudománnyal és művészettel meghintve. És ezt teszi mindezt úgy, döbbentem rá viszonylag hamar, hogy közben számos párhuzam vonható a szóban forgó történet és a Twilight közt — ami viszont egy percre sem lesz zavaró, ugyanis a Mindenszentek-trilógia mindent, de mindent sokkal jobban, logikusabban, átgondoltabban csinál. Na, ezeket a hasonlóságokat szedtem én most össze egy csokorba. Figyelem, spoilerek következnek.

  1. Az öröklét (elszalasztott) lehetőségei

Mindkét történet szereplőgárdájának a nagy részét egy adott vámpírklán tagjai teszik ki, akik közel végtelen életüket arra használják… Nos, az Alkonyat vámpírjai arra használják, hogy újra és újra kijárják a gimnáziumot. Hogy háziasszonyok legyenek. Vagy, legjobb esteben, hogy egy kisvárosi kórházban legyenek orvosok. Jó, persze közben ők is gazdagok, mert befektetnek, meg minden, meg közben villogtatják a luxuskocsikat, meg a magánszigeteket. Csakhogy a Cullen-klán bárdolatlan, felkapaszkodott újgazdagnak tűnik a Mindenszentek-trilógia de Clermont-jai mellett. A francia vámpírcsalád keze ugyanis már szó szerint évezredek óta könyékig benne a politikában, olyannyira, hogy pápák és fejedelmek megválasztásáról döntenek, miközben a markukban van a fél Wall Street, számtalan kastély és kúria (kellő személyzettel), és annyi műkincs, hogy belefájdul az ember feje. A de Clermont család tagjai ráadásul nagy arányban töltik végtelenül hosszú életüket értelmes (értsd: nem tizenkettedszerre kijárni a gimnáziumot) dolgok elsajátításával. Csak a főszereplőnk, Matthew, rendelkezik vagy négy jogi diplomával, tanult teológiát, kőművesből gyakorlatilag építésszé képezte magát, és a történet kezdetekor éppen Oxfordban dolgozik neurológusként és génkutatóként.

  1. Sokszínűség, sokszínűség, sokszínűség

Éppen egyik nap olvastam valahol, hogy milyen nehéz dolga is volt anno az első Twilight-film készítőinek, hogy rávegyék Stephanie Meyert, hogy engedjen kicsit, és lehessenek a filmben fehéren kívül más rasszú karakterek is. Elérni, hogy Laurentet (az egyik gonosz vámpírt, aki majdnem megeszi Bellát) egy fekete színész játszhassa, kész gigászi küzdelem volt. Mert hát ugye Ms. Meyer fejében minden karaktere fehér (jó, kivéve az indiánokat). És hetero. És feltehetően mormon keresztény. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb szereplője a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején lett vámpír — a négyszáz éves Carlisle már kész matuzsálem. Ezzel szemben a Mindenszentek-trilógia vámpírjai (és egyéb teremtményei) közt jóval nagyobb a szórás, mind rassz, mind kor, mind nemi hovatartozás tekintetében. A szériában feltűnő legidősebb vámpír nagyjából háromezer évet él, és etnikai hovatartozását tekintve ógörög, ennek megfelelő, politeista nézetekkel. Az előbb említett Matthew ugye ezerötszáz éves és katolikus, míg az össze boszorkány, a női főszereplőt, Dianát is beleértve, gyakorlatilag alanyi jogon neopogány. A de Clermont család többi tagja közt lelünk vikinget, rómait, japánt (bár őt egyelőre csak említésszinten), kreolt, sőt homoszexuális spanyolajkú vámpírt is, aki mellette még valószínűleg részben vagy egészben mór is.

  1. Az emberi lét apróságai

Az Alkonyat vámpírjai nem esznek és nem alszanak, ami miatt még többet veszítenek az emberségükből — és ami igencsak megnehezíti a randizást, ha őszinték akarunk lenni. Ezzel szemben Deborah Harkness, a Mindenszentek-trilógia szerzője a kezdetektől fogva tisztában volt vele, mennyire fontos is a közös étkezés az emberi szocializáció szempontjából, ezért az ő vámpírjai bizony nem kizárólagos vérdiétán vannak. Jó, persze azért vannak megkötések: étrendjük főleg nyers húsokból (steak, ami „éppen csak átsétált egy meleg szobán”, ahogy a karakterek mondják az egyik jelenetben), diófélékből és bogyós gyümölcsökből áll, nem kevés alkoholos itallal, leginkább borral megtoldva—gyakorlatilag nincs olyan bennsőségesebb, családias jelenet, amiben ne lenne egy kupa bor Matthew keze ügyében. Ezen felül a de Clermont vámpírok alszanak is: nem sokat, havonta mindössze egy-kér órát, akkor viszont rettentő mélyen. A jelenet pedig, amikor először látjuk Matthew-t aludni (és horkolni) gyönyörűen rámutat, mennyire emberi is a karakter, attól függetlenül, hogy mennyi mindent átélt már ezerötszáz éve alatt.

  1. Több kell, mint szimpla románc

Az Alkonyat fő konfliktusa természetesen az, hogy a két főszereplő, egy ember és egy vámpír, szerelme csípi a szemét egy Olaszországban székelő „rendfenntartó” szervezetnek. Mit ad az ég, a Mindenszentek-trilógia egyik fő konfliktusa is az, hogy a két főszereplő, egy vámpír és egy boszorkány, szerelme csípi a szemét egy Olaszországban székelő „rendfenntartó” szervezetnek. Csakhogy az utóbbi esetben a szóban forgó testület elavult nézetei rendszerszintű feszültséghez vezetnek az összes természetfeletti lény (esetünkben vámpírok, boszorkányok és démonok) közt, miközben lassan a kihalás szélére taszítják a szóban forgó fajokat. Emiatt a két főszereplő szerelme mindössze katalizátorként szolgál a változás felé vezető úton. Sőt, nem is ez az első számú katalizátor, hanem annak a kéziratnak a felbukkanása — ami amúgy az első fejezetben Dianának mutatkozik meg —, amiben talán ott rejtőzik a válasz, honnan is származnak a természetfeletti fajok, és hogy milyen kapcsolatban állnak egymással. Így bár a történet középpontjában továbbra is a szerelem áll, a cselekmény fontos mozgatórugói a politikai játékok és a könyv után való kutatás.

  1. Gyerek a lelke mindennek

Az Alkonyat talán legmegosztóbb mozzanata Bella és Edward gyerekének, Renesmee születése (meg az, hogy után Jacob kvázi beleszeret az újszülött babába). Mondjuk okkal van ez így: Bella terhessége derült égből villámcsapásként éri a szereplőket, az egész abnormálisan gyorsan zajlik le, anyuka majdnem belehal, aztán a gyerek is nevetségesen gyorsan felnő. Szó, ami szó, tényleg elég furcsa az egész. Mindeközben a Mindenszentek-trilógia egyik legfontosabb mozgatórugója is Matthew és Diana közös gyermekének megszületése. Csakhogy jelen esetünkben ez egy olyan dolog, ami már elmélet-szinten—Diana DNS-ének vizsgálatára alapozva—már az első könyvben feltűnik, a harmadik részben pedig kész genetikai magyarázatot kapunk, hogy miért is lehetséges a terhesség. Ezt a felvetést pedig rögtön egy felnőtt beszélgetés követi a születésszabályozásról. Aztán a téma a második kötetben is felmerül, amikor is a két szóban forgó fél megbeszéli, hogy bár valószínűleg csak egy ábránd az, hogy nekik közös gyerekük születhessen, nem fognak semmit sem tenni annak érdekében, hogy megakadályozzák a fogantatást, mivel mindketten vágynak a babára. Amikor pedig (azért kissé tündérmesésen) végül Diana teherbe esik, pont olyan megpróbáltatásokon kell keresztül mennie, mint bármelyik másik nőnek.

Igazából sorolhatnám még a dolgokat: azt, hogy mennyivel realisztikusabb és kidolgozottabb a vámpírrá válás Harkness könyveiben, mint Meyerében; azt, hogy Harknessnál a vámpírharapás nem csak, hogy nem halálos ítélet az emberi préda számára, hanem a vámpírok társas kapcsolatainak egyik alapköve; meg azt, hogy mennyivel részletgazdagabb Diana karakterábrázolása, mint Belláé. De inkább csak annyit mondok, hogy Istennő, mennyire jó a Mindenszentek-trilógia!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..