A múltheti metál-hosszúhétvégém második felvonása jön most, hiszen a Delain után közvetlenül három év kihagyás után végre Sonata Arcticáékat is láthattam élőben. Igen, rosszul esett, hogy a The Ninth Hour turné alatt teljesen kihagyták Magyarországot – még fesztiválon SEM voltak -, viszont amit megtudtam, hogy a Talviyöt promózva azért már el fognak Budapest felé is kanyarodni, nem volt kérdéses, hogy ott leszek a koncertjükön. Ez az a banda, akiket a mostanival együtt tízszer láttam már élőben, és még mindig nem unom őket, hiszen olyan energiát hoznak magukkal, ami utána napokig pörgésben tart, és ez most sem volt másképp.

Sonataék előtt – mint az mostanában szokás – két előzenekar lépett fel. Először a szintén finn Temple Balls vette be a színpadot, akik tipikus, a nyolcvanas évek rock ‘n rollját idéző muzsikát nyomtak, méghozzá igencsak jól. A fiatal srácok látszólag remekül érezték magukat, és a közönség buzdításából is kivették a részüket, úgyhogy a buli már az ő szettjük alatt beindult. Az Edge Of Paradise-ról már sajnos nem tudok ennyi pozitívumot elmondani. A zenéjük elég érdekes lett volna ahhoz, hogy megtartsák a figyelmemet, ám az előadásmódjukból teljes mértékben hiányzott a karzima és a lelkesedés, úgyhogy sajnos a Magenta után az ő műsorukon unatkoztam legjobban.

A finnek végül nem sokkal fél tíz előtt foglalták el helyüket a pódiumon, és az új korong legelső kislemezes dalával, A Little Less Understandinggel kezdtek, ami szokatlannak tűnhet, ugyanakkor utólag belegondolva remek választás volt. A sorban a Closer To An Animal következett, én pedig rettenetesen örültem, hogy az előző albumról sem feledkeztek meg, ha már azon a turnén nem érintették kis hazánkat. Kakkóék nagyjából maradtak is az újabb szerzeményeknél, és olyan nótákat sorakoztattak fel, mint a Whirlwind, a libabőrt produkáló The Day, valamint a szintén roppantul érzelemdús I Have A Right. A Talviyö másodikként megjelent darabja, a Cold sem maradhatott el, amit a lemezen megszokott párja, az élőben is hihetetlenül epikus Storm The Armada követett. Nem maradt el a metálprédikátor szövegével felvezetett X Marks The Spot sem, amit a közönség 2014-ben még nem tudott hova tenni, ehhez képest 2019-ben már ment rá a tombolás ezerrel. Felcsendült a harmadik promószám, a kőkemény témájához képest kifejezetten dallamos és énekelhető kórussal megáldott Who Failed The Most is, majd a végére azért sikerült beszúrni egy “retró blokkot is”. Ebben a szekcióban olyan dalokat vettek elő, mint a gyönyörű Tallulah, a pörgős Black Sheep, és a közönségkedvenc Fullmoon, aminek a refrénjét kizárólag telitorokból üvöltve érdemes énekelni. A lezárásra a Losing My Insanity-Life párosa jutott, az utóbbit Sonataék természetesen megfejelték még a szokásos vodkás dalocskával, és az est ezen része túlságosan hamar el is telt.

Mit tudnék még elmondani erről az alakulatról, amit korábban nem tettem? Azt mindenképp muszáj kiemelni, hogy ennyi idő után is látszik rajtuk, mennyire élveznek zenélni – még Henkkán is, aki javarészt pókerarcot vág, színpadon és a “való életben” egyaránt. Pasiból most még többet lehetett látni, mint legutóbb, aminek én nagyon örültem, hiszen ez a kedves óriás iszonyatosan jól játszik, és még a közönséggel is szeret szemezni. Tommy, a kis szőke dobos hihetetlenül jó arc, szinte végigmosolyogta azt a bő másfél órát, amíg játszottak. Elias gitártémái fergetegesek, és élőben is hihetetlenül szólnak, nem beszélve arról, hogy még mindig imádom, amilyen pofákat vág közben. Tony még mindig a nagybetűs Showman: nem csak pompásan énekel, hanem tökéletesen kommunikál a hallgatósággal is. Ő az, aki mindig eltalálja, mikor mennyit kell beszélni vagy éppenséggel bohóckodni, illetve mikor kell komolynak lenni és valamilyen fontos üzenetet átadni, akár szóban, akár a zenén keresztül – ezért lesz számomra ő a non plus ultra frontember, valószínűleg örökké.

A srácok három év távollét után is remek fogadtatásban részesültek nálunk, és már többször bizonyították, hogy mennyire szeretnek Magyarországon turnézni, úgyhogy remélhetőleg a következő koncertre nem kell majd olyan sokat várni, mint az előzőre.

 

Dallista:

Intro (Back To The Future)

  1. A Little Less Understanding
  2. Closer To An Animal
  3. Whirlwind
  4. The Day
  5. I Have A Right
  6. Cold
  7. Storm The Armada
  8. X Marks The Spot
  9. Who Failed The Most
  10.  Tallulah
  11.  Black Sheep
  12.  Fullmoon
  13.  Losing My Insanity
  14.  Life

Outro (Vodka)

 

Képek: ph-pit.com

Szerző

Avatar
Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..