Reményeim szerint senkinek sem kell bemutatni Mary Poppins csodálatos világát, Julie Andrews fantasztikus alakítását, de ha mégis, az Emily Blunt főszereplésével készült Mary Poppins visszatér remekül hozza az első film hangulatát és varázsát, amivel egy teljesen új generációt lehet bevonni egy olyan mesébe, amire mindenkinek szüksége van.

A Banks gyerekek felnőttek: Michael (Ben Whishaw) felnőtt és saját családot alapított a szülői házban, míg testvére, Jane (Emily Mortimer) az egyenjogúság egyik élharcosa a 30-as évek Angliájában. Ám, mint mindig, most is nagy a baj, mert Michael felesége halála után magára maradt három gyerekkel, és annyira rosszul kezelte a pénzügyeket, hogy a bank elvihetik fejük felől a házat. De ebben a zord időben tér vissza Mary Poppins (Emily Blunt), aki ellentmondást nem tűrve veszi szárnyai alá a gyerekeket, és emlékezteti Michaelt és Jane-t arra, hogy a világ sokkal nagyobb és érdekesebb, és jó lenne, ha ezt sosem felednék többet.

Rengeteg gyerekhez hasonlóan, nekem is hatalmas kedvencem volt Mary Poppins, az ellentmondást nem tűrő dadus, akinek minden szigorúsága és szabálya mögött a tiszta szeretet lapult. Az 1964-es eredeti film maga volt a gyermeki fantázia, és felnőtt fejjel is képes visszarepíteni abba a korba, ahol még minden a képzeletről és a játékról szólt. És ezt a hangulatot hozta vissza a folytatás is, ami egyszerre volt tökéletes utód, és egy új kezdet is.

Valami megfoghatatlan báj van Mary Poppins történetében (amit amúgy kizárólag a Nanny McPhee tudott hozni korábban), és ezt az esszenciát, ezt a bájt csempészte vissza Emily Blunt a Mary Poppins visszatérben. Rob Marshall rendező kiválóan adagolta a gyermeki fantáziát, a zenét, a táncot, és a valódi világ zordságát, miközben végig szinten tartotta a feszültséget, hogy vajon sikerül-e megmenteni a Banks család otthonát. Elképesztő, hogy majdnem ötven év után készült el Mary Poppins folytatása, ám ez a film egyszerűen tökéletes utód, a casting, a zene, a táncok minden a helyén átemelve az eredeti történet minden nünaszát, ám mégsem lekoppintva azt.

Videómegosztókon számtalan forgatási videót tettek fel az alkotók, és meg kell hagyni, a kádas jelenet tényleg az egyik legjobb mind közül, és ebben az is szerepet játszik, hogy egy teljes csőrendszert alakítottak ki hozzá, nem pedig digitálisan megmókolták, így a gyerekek nevetése és izgatottsága valódi volt, és ez átjött a filmen.

Én minden felnőttnek, gyereknek, kölyök szívű embernek ajánlom a történetet, mert egy olyan korba repít vissza, ami a csodákról és a kalandokról szólt, és ezt sosem szabad elfelejtenünk!

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: