Mikor az ember azt hinné, már nem lehet újat mutatni Drakula grófról, akkor jön Mark Gatiss és Steven Moffat, és bebizonyítják, hogy de igenis lehet – persze ehhez rendkívül sok háttérmunka, remek történetvezetés és jó színészi gárda is kell!

1897-ben Drakula gróf (Claes Bang) megunván a helyi ízvilágot, úgy dönt, Angliába költözik, ehhez pedig felbérel egy ügyvédi irodát, hogy vásároljon neki ingatlant a szigetországban. Jonathan Harker (John Heffernan) ügyvédként maga intézte a gróf ügyeit, és látogatása során át is adta a birtokpapírokat, ám a gróf, ahelyett hogy elengedné őt, egy hónapig „megvendégeli”, mígnem Harker imádott menyasszonyának, Minának az arcát is elfelejti kimerültségében, miközben az útvesztőhöz hasonlító kastélyt kutatja át. Kutatása során borzalmasnál borzalmasabb dolgokat fedez fel, és miközben ő napról napra gyengébb, Drakula erősebb és fiatalabb lesz általa. Ám Harker végül kiszabadul a gróf csapdájából és menedékre lel a közeli apátságban, ahol Agatha nővér (Dolly Wells) veszi oltalmába és kifaggatja a gróf ügyes-bajos dolgairól, miközben próbálja kiismerni vendégét és Drakula sötét titkait is.

Be kell valljam, a készítők neve már elég volt ahhoz, hogy úgy várjam a sorozat Netflixes permierjét, mint egy kisiskolás – nagyon kedvelem a vámpíros történeteket, és bíztam abban, hogy Gattiss és Moffat együtt valami igazán ütőset alkot. Az amúgy három epizódos minisorozat első két epizódjának szó szerint minden percét élveztem – igen, még az undi dolgokat is, mert helyük volt a történetben – maga a gróf, a mögötte rejlő mítosz, az emberiséghez való viszonya, és a nővér katartikus szarkazmusa egyszerűen lebilincselt.

A sorozat szövegkönyve egyszerűen parádés, Drakula kétértelmű kifejezései vagy Agatha nővér kíméletlen szarkazmusa annyira üdítően hatott egy amúgy igen porosnak ható történetben, hogy legszívesebben jegyzeteltem volna.

Ugyanakkor a harmadik és egyben befejező epizód csupán árnyéka a sorozat kezdeti lendületének és nagyságának – annak ellenére, hogy nagyon csavarosan nyitott –, egyszerűen a készítők mintha nem akarták volna elengedni történetüket és addig húzták-vonták minden percét, hogy végül unalmassá és kiégetté vált, aminek minden ötödik percét lehetett csupán élvezni. A történetbeli végső konklúzió pedig, valahogy rendkívül újító, valahol logikus, de amúgy önmagában akkora marhaság, hogy nem is értem, két ekkora koponya hogy tudott ezzel előállni.

Minden negatívuma ellenére, jól szórakoztam a széria alatt, ami tényleg egy igazi vérfrissítő a Drakula-mítoszban – különösen tetszett a történelmi időpontoknak megfelelő helynevek! – és amennyiben a vége nem ekkora csúsztatás lenne, még biztosan többször is megnézném életem során, de agy csak egy kiemelkedően jó darab, ami köszönöm, de egyszer elég volt.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: