Megint előre ittam a medve bőrére – illetve csak részben. Chibnall első kétrészes eposza új showrunnerként összességében nem sikerült rosszra, de a fantasztikus jelzőt nem tudom jó hiszemben megadni neki, több szempontból sem. Az előző kritikámmal szemben ahhoz, hogy erről az epizódról érdemben tudjak beszélni – főleg a negatívumokat illetően – nem tudok spoilermentességet ígérni, úgyhogy mindenki ennek tudatában olvasson tovább.

A Dokiék hatalmas kalamajka közepébe csöppentek, ugyanis újdonsült szövetségesük, O (Sacha Dhawan) valójában a Doktor (Jodie Whittaker) legjobb barátja és egyben ősi ellensége, a Mester. Kedvenc intergalaktikus zakkantunk ismét pusztítani akar, és elárulja, hogy évek óta segíti misztikus idegenek titkos invázióját, Bartonnal (Sir Lenny Henry) karöltve. Mindezek után Tizenhármast az előbb említett lények segítségével visszaröppenti az időben, Yazt (Mandip Gill), Ryant (Tosin Cole) és Grahamet (Bradley Walsh) pedig egy zuhanó repülőgépen hagyja. A Dokinak tehát TARDIS és útitársak nélkül kell valahogyan visszajutnia a jelenbe, miközben az idegenek, és a Mester is a sarkában van. Az időlord szerencsére nem marad most sem magára, hiszen két meglepő, ám annál fontosabb hölgy segíti.

A tempót, és önmagát a cselekményt illetően a Spyfall Part Two előrelépés az előző évadhoz, de még a Part One-hoz képest is, és pár kiveteltől eltekintve a karakterizációval sincs gond. A színészi játék ebben a részben is zseniális – külön jár a tapsvihar Sacha Dhawannak, aki pillanatok alatt tudott váltani a jófej és a megalomán őrült között, és azt hiszem, az ő Mestere is lesz olyan ikonikus, mint az elődöké. Az előző kritikámban nem említettem, de imádtam a kémes settinget, roppantul illik a sztorihoz. A régi szériához való visszacsatolások is fenomenálisak voltak (helló TCE!), valamint hosszú idő után újra láthattuk a Mester TARIDS-át is.

Na de jöjjön akkor a fekete leves – úgy döntöttem, hogy az első ponttal kapcsolatban nem fogok árulkodni, legyen elég annyi, hogy borzasztóan fárasztó, hogy minden egyes showrunner kötelességének érzi azt, hogy földbe döngölje az elődje hosszú éves munkáját. A második a diverzitás kérdése: fontos, hogy egy olyan kulcsfontosságú szereplőnek, mint a Mester van már női, illetve ezúttal egy nem fehérbőrű inkarnációja is, viszont az már nagyon nem okés, hogy a szóban forgó karakter rasszát felhasználjuk ellene egy olyan szituációban, ami a fehérbőrű női főszereplőt segíti. Leegyszerűsítve: örülök, hogy betekintést nyerhettünk végre Tizenhármas sötétebb oldalába – mert kellett ez a lépés, hogy igazán „Doktoros” legyen –, ám a Mester sorsát a nácikra hagyni még úgy is túlzás, hogy a Doki tudta, a Mester idővel kiszabadul.

Nem mondom, hogy a fentiek miatt abbahagyom a szériát, de örülnék, ha nem ez jellemezné a továbbiakban – a sztori csak egy aprócska részlet, a karakterek, és általuk a nézők tisztelete is fontos.

Szerző

Avatar
Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: