Ha sajnos egy színész bekerül egy adott skatulyába, onnan sajnos nem kerül ki egyhamar – javarészt a nézők miatt, akiknek egy dolog él a fejében az adott színészről, másról meg hallani sem akartak. Így járt az öreg Sylvester Stallone is, aki a sok akciósztár év után megpróbálkozott a humor területén is az Oscar című filmmel.
A történet alapját egy 1967 azonos címmel operáló film adja, csak itt Louis De Funés helyett Sylvester bújik Franco Provolone szerepébe. A gazdasági válság alatt meggazdagodott maffiózó megesküszik haldokló apjának, hogy jó útra tér – bankár lesz. De minden persze, ez sem megy könnyen: a bankárok sznobok és bunkók, a sofőr ki lett rúgva, a pénze egy részét elszedte tőle beosztotja Anthony (Vincent Spano), aki meg a lányába szerelmes. Vagyis mégsem a lányába, mert Teresa (Elizabeth Barondes) csak azt mondja, hogy a lánya, de közben a valódi lány Lisa (Marisa Tomei) is inkább hazudik, csak hogy kikerülhessen túlzottan is óvó apja szárnyai alól. Az egész házban áll a bál, Franco felesége Sofia (Ornella Mutti) és a nyelvész Dr. Poole (Tim Curry) meg csak fogja a fejét egészen.
Ehhez a színes társulathoz még hozzá kell venni Franco embereit, akik próbálnak főnökükkül együtt az élet törvényesebb oldalán élni, de a régi reflexek nehezen halnak ki. A félreértések és az ezekből kialakuló helyzet poénok nagyon színessé és szórakoztatóvá teszik a filmet azok számára, akik képesek értékelni a ilyesfajta humort – de azoknak sajnos, akik pont nem vevők erre, még a fentebb nevezett szines gárda sem tudja élvezhetővé tenni a filmet.
És itt is van a gumicsont másodrészben elásva; azt még talán letudta volna nyelvi az amerikai közönség, hogy Stallone egy vígjátékban van (más nagy akcióhősökkel is volt korábban) de azt már biztosan nem tudták tolerálni, hogy a humort nem értették. Az európai közönség sokkal jobb értékeléseket adott a filmnek, lévén hogy javarészt fel tudják fogni (az eredeti film is francia).
A magyar szinkron előtt is leborulok, mind a hangok kiválasztása, mind a fordítás miatt. A szövegek, ha kell csípősek, ha kell kellően kétértelműek vagy szimplán csak markánsabbak, de szerencsénkre sosem mennek át alpáriba és fölöslegesen elhelyezett “csak a hangulat kedvéért” lévő, izzadtságszagú poénok sincsenek benne. Látni lehetett azt is, hogy a színészek is élvezik Stallone és Curry remekek, de ez elmondható voltaképpen az egész stábra is.
Igen, ilyenkor kell szembesülnie a nézőközönségnek azzal, hogy a humor nem csak alpári vagy dúrva lehet, hanem élcelődő, cinikus és nem egyszer kétértelmű. Azt pedig érteni kell, oda kell figyelni a utalásokra, hogy érthessük a poén valódi forrását. Ez pedig régen sem volt annyira könnyű, végképp nem ma – ennek ellenére az Oscar a maga 1991-es keletkezésével tényleg egy ígéretes, szórakoztató kis darab, csak éppen többet igényel a minimális figyelemnél.
Szerző
