Ha sajnos egy színész bekerül egy adott skatulyába, onnan sajnos nem kerül ki egyhamar – javarészt a nézők miatt, akiknek egy dolog él a fejében az adott színészről, másról meg hallani sem akartak. Így járt az öreg Sylvester Stallone is, aki a sok akciósztár év után megpróbálkozott a humor területén is az Oscar című filmmel.

A történet alapját egy 1967  azonos címmel operáló film adja, csak itt Louis De Funés helyett Sylvester bújik Franco Provolone szerepébe. A gazdasági válság alatt meggazdagodott maffiózó megesküszik haldokló apjának, hogy jó útra tér – bankár lesz. De minden persze, ez sem megy könnyen: a bankárok sznobok és bunkók, a sofőr ki lett rúgva, a pénze egy részét elszedte tőle beosztotja Anthony (Vincent Spano), aki meg a lányába szerelmes. Vagyis mégsem a lányába, mert Teresa (Elizabeth Barondes) csak azt mondja, hogy a lánya, de közben a valódi lány Lisa (Marisa Tomei) is inkább hazudik, csak hogy kikerülhessen túlzottan is óvó apja szárnyai alól. Az egész házban áll a bál, Franco felesége Sofia (Ornella Mutti) és a nyelvész Dr. Poole (Tim Curry) meg csak fogja a fejét egészen.

Ehhez a színes társulathoz még hozzá kell venni Franco embereit, akik próbálnak főnökükkül együtt az élet törvényesebb oldalán élni, de a régi reflexek nehezen halnak ki. A félreértések és az ezekből kialakuló helyzet poénok nagyon színessé és szórakoztatóvá teszik a filmet azok számára, akik képesek értékelni a ilyesfajta humort – de azoknak sajnos, akik pont nem vevők erre, még a fentebb nevezett szines gárda sem tudja élvezhetővé tenni a filmet.

És itt is van a gumicsont másodrészben elásva; azt még talán letudta volna nyelvi az amerikai közönség, hogy Stallone egy vígjátékban van (más nagy akcióhősökkel is volt korábban) de azt már biztosan nem tudták tolerálni, hogy a humort nem értették. Az európai közönség sokkal jobb értékeléseket adott a filmnek, lévén hogy javarészt fel tudják fogni (az eredeti film is francia).

A magyar szinkron előtt is leborulok, mind a hangok kiválasztása, mind a fordítás miatt. A szövegek, ha kell csípősek, ha kell kellően kétértelműek vagy szimplán csak markánsabbak, de szerencsénkre sosem mennek át alpáriba és fölöslegesen elhelyezett “csak a hangulat kedvéért” lévő, izzadtságszagú poénok sincsenek benne.  Látni lehetett azt is, hogy a színészek is élvezik Stallone és Curry remekek, de ez elmondható voltaképpen az egész stábra is. 

Igen, ilyenkor kell szembesülnie a nézőközönségnek azzal, hogy a humor nem csak alpári vagy dúrva lehet, hanem élcelődő, cinikus és nem egyszer kétértelmű. Azt pedig érteni kell, oda kell figyelni a utalásokra, hogy érthessük a poén valódi forrását. Ez pedig régen sem volt annyira könnyű, végképp nem ma – ennek ellenére az Oscar a maga 1991-es keletkezésével tényleg egy ígéretes, szórakoztató kis darab, csak éppen többet igényel a minimális figyelemnél.

Szerző

Hanama
Hanama
Alapító és szerkesztő

Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: