Szeretem a brit krimiket, és még inkább szeretem, hogy a készítők mernek kemény témához hozzányúlni, nem azért, hogy elborzasszák a nézőt, hanem hogy olyan dologgal is foglalkozzanak, amivel másnak nincsen mersze. A The Victim minisorozat is pont ilyen, húsbavágóan kegyetlen, miközben végig ember marad.

Craig Myers-t (James Harkness) támadás éri, miután kikerül egy poszt a közösségi médiába, hogy ő az a gyerekgyilkos, akit 15 évvel ezelőtt, még gyerekként elítéltek hét évre, és aki új személyazonosságot kapott, miután a zárt tárgyalás ellenére kikerült a neve a nyilvánosságra.

Steven Grover nyomozóhoz (John Hannah) kerül az ügy, aki úgy véli, a megölt kisfiú édesanyja, Anna Dean (Kelly Macdonald) felelős azért, hogy megtámadták Myers-t, és a nyomozó saját érzelmi túlfűtöttsége miatt jobban beleássa magát a történetbe, mint kellene. Eközben Anna a végsőkig is hajlandó elmenni annak érdekében, hogy bebizonyítsa, Myers az, akinek gondolja, és hogy az igazságszolgáltatás nem is nyújt igazságot, ha őt meghurcolják egy posztért, míg más egy gyerekgyilkosság után szabadon elmehet.

A sorozat egy rendkívül erős érzelmi alapra helyezi a hangsúlyt: vajon dönthet-e az áldozat családja az ítéletről? A szemet szemért elv biztos annyira rossz? A The Victim talán legnagyobb erénye, hogy felvet olyan rendkívül kemény kérdéseket, mint az áldozat joga, de nem ad rá választ, megmutatja az aspektusokat, a nézőpontokat, és azt, hogy miképpen hat ez mindenki életére, és meghagyja, hogy a néző maga döntse el, mi a helyes és a helytelen.

És tényleg, ki az áldozat? Az egyértelmű, hogy a meghalt hétvéses kisfiú, Liam Gallagher (Zak Leyni), de az anyja, aki most a vádlottak padjával nézhet szembe is áldozat? És mi van a férfival, akit hamisan vagy nem hamisan vádoltak meg, ő egy erőszakos tett áldozata, de vajon joga van védelmet kérni, ha kétséges a kiléte, vajon a kétség áldozata ugyanúgy áldozat? Egyszerűen brutális erejű kérdések ezek, amire egyénenként más a válasz, és igen a széria alkotói ezt pontosan tudják!

A színészgárda elsőrangú, bár John Hannah miatt találtam rá a sorozatra – aki persze nagyszerűen színészkedett – de még ő is eltörpül az anyát alakító Kelly Macdonald, és James Harkness mellett, akik egyszerűen parádés alakítást nyújtanak. Macdonald játéka, minden rezdülése tökéletes, apró pici és finom mimikával szinte betölti a teret, és egyszerűen nem lehet nem rá figyelni, miközben látjuk, hogy Harkness mennyire mesterien éli meg a lejtmenet spirálját, és epizódról epizódra közelebb kerül a sziklaszirthez.

Nem árulhatom el, hogy a vádak igazak vagy sem, mert muszáj megélni a minisorozat mind a négy epizódját, szükséges az utazás az igazsághoz, de annyit elmondhatok, hogy kapunk válaszokat, és közel sem baj, ha a végső tettekkel nem értünk egyet, mert pont az a lényege, hogy felrázza a nézőt abból a sokkból, amibe a sorozat egésze alatt érezte magát.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: