Hirtelen szóhoz sem jutok az új Ki vagy Doki epizóddal kapcsolatban, ám sajnos ezúttal csakis negatív értelemben. Korábban is volt már szerencsénk nem túl jóra sikeredett részekhez, és sajnos egy fergeteges kétrészes eposz után folytatódik a mélyrepülés. Ezúttal egy vendégírónak köszönhetjük a heti kalandot, aki már az előző évadhoz is adott egy sztorit, ám ő pontosan ugyanabba a hibába esett, mint maga a showrunner. Nem tudom eldönteni, hogy ezek a bakik a tapasztalat hiánya miatt történnek, vagy az alkotók tényleg jónak gondolják az epizódot, de részemről bármelyik változat siralmas.
Graham (Bradley Walsh) nyert pár kupont egy all-inclusive űrbéli üdülőhelyre, a Tranquility Spába, ahova az egész TARDIS teamet elviszi. A kics csapat sajnos nem tudja sokáig élvezni a luxust, hiszen nem sokkal érkezésük után betolakodók zavarják meg a nyugalmat. A Doki (Jodie Whittaker), Yaz (Mandip Gill), Ryan (Tosin Cole) és Graham, a többi vendéggel, valamint a biztonságiakkal karöltve nyomozni kezdenek. Végül egyértelművé válik, hogy ostrom alatt állnak, méghozzá egy olyan idegen faj támadta meg őket, akik eddig is a közelben lapultak, és leállították az egész biztonsági rendszert. A meglepetések, valamint a fordulatok azonban itt közel sem érnek véget…
Megint egy olyan történetet kaptunk, amihez hasonló volt már a széria során, mégis akár lehetett volna valami jó is belőle, de sajnos már az elején hasra esett a művelet. Kezdjük azzal, hogy minden borzasztó gyorsan történik: Tizenhármasék még szinte ki sem léptek a TARDIS-ból, már bele is csöppentek a sűrűjébe, még arra sem volt idejük, hogy elvegyüljenek a többi vendég között. Apropó többiek: ismét rengeteg mellékszereplőnk van, és pont a létszám, valamint a fénysebességgel robogó cselekmény miatt egyikőjüket sem tudjuk igazán megismerni. Ennek következtében az olyan drámai pillanatokat, amiknek a központjába pont ezeket a karaktereket helyezik, egyáltalán nem tudjuk átérezni, teljesen súlytalanok.
Yaz ismételten a háttérbe szorul – de komolyan, miért mindig ő? -, Ryant egy love interest szintjére redukálják, Graham pedig szintén csak úgy “ott van”. Annyi pozitívum kikerült ebből az epizódból, hogy Jodie Whittaker legalább igazán “Doktoros” tudott lenni, hiszen egyből átvette az irányítást, zseniális terveket eszelt ki, amivel több lézengő karaktert mentett meg, megvolt a tipikus felfedező momentuma is, az utolsó jelenetben pedig még egy remek beszédre is teret kapott. Ha egyvalami biztosan jó lesz a tizenkettedik szezonban, az a Doktor jellemfejlődése és ügyeskedése, ami az előző etapból égetően hiányzott.
Ennek ellenére természetesen örülnék, ha minden más is legalább oké lenne, mert a stabil színészi játék, a király szörnyek és a néhai jó pillanatok nem elegendőek arra, hogy összességében élvezhető legyen az évad.
Szerző
