Ahhoz képest, hogy A leleményes Hugo nyolc évvel ezelőtt került a mozikba, nekem csak a héten sikerült megnéznem, és annak ellenére, hogy még emlékeztem a negatív kritikákra, nem értettem, miért lehet rossz egy kicsit steampunkos film, ami egy kisfiúról szól. Aztán persze megnéztem a filmet és minden a helyére került, vagyis, inkább nagyon nem volt semmi a helyén.

Hugo Cabret (Asa Butterfield) a párizsi pályaudvaron él és dolgozik mióta meghalt édesapja és iszákos nagybácsija magához vette. A kisfiúról persze senki sem tud semmit, szinte láthatatlanként mozog a pályaudvaron, amíg egy nap a játékboltárus Georges Méliès (Ben Kingsley) nyakon nem csípi tolvajlásért, és ellopja a fiú egyetlen becses értékét, majd arra kényszeríti, hogy neki dolgozzon a könyvvért. Hugo itt ismerkedik meg Isabelle-el (Chloë Grace Moretz), akivel közös kalandba kezdenek a kiskönyvért, az igazságért és a családi titkot fellebbentéséért.

Az indokolatlanul hosszú – 126 perces – film első negyedét még egészen élveztem, kaptam egy kedves kisfiút főhősnek, aki egy olyan világban igyekszik túlélni, ahol még a felnőtteknek sem sikerül, de ő okos, szeretetteljes és állhatatos – és ez a kisfiú a történet utolsó felében megszűnt létezni, és átadta a főszerepet valaki másnak, egyszerűen a szemünk láttára olvadt fel főhősünk a semmiben.

Egyszerűen szomorú, hogy itt van egy remek és szerethető alap, amiből sikerült egy botrányosan rossz filmet készíteni, rossz vágással, túlhúzással és olyan szálakkal, amik nemhogy nem viszik előre a történetet, hanem egyszerűen lógnak a semmiben minden értelem nélkül – most komolyan semmi értelme nem volt a könyvárusnak! Eközben nem kapunk egy értelmes vagy kompetens szereplőt sem, aki egy kicsit is úgy viselkedik, mintha valódi személy lenne, ehelyett kapunk egy sor negatív jellemet ráhúzva a szereplőkre és őket odadobják a közönség elé.

Kicsit úgy éreztem magam, mint a Légy jó mindhalálig olvasása közben, ott van Hugo, akit szeretni lehet és ott van az ostobaság, hogy nem mer kiállni magáért, amit még úgy ahogy elnézek egy gyereknek, de tekintve, hogy a film az elején pont arról szól, hogy Hugo valóban mennyire leleményes és ügyes, hirtelen ez az ügyesség miért párolgott el, mikor csak annyit kellett volna tennie, hogy kinyitja a száját?! Asa Butterfieldről a film elején azt hittem, hogy rossz színész, de a film végére kiderült, hogy semmilyen valódi személyiséget vagy mozgásteret nem kapott a srác, így nem csoda, hogy a 126 percet szinte egyen-gyerekarccal tolt végig.

És ott van Georges papa, akit ügyesen játszott Kingsley, de szimplán pofán töröltem volna, a feleségével együtt. Persze mondhatni, hogy mégiscsak segítettek Hugónak, de közben meglopta a fiút, és csupán akkor voltak kedvesek, ha valaki dicsérte őket, ha körberajongta őket, egyébként meg aljas és gonosz módon viselkedtek. Nem mondom, hogy az első világháború után könnyű lett volna bárkinek, de ez szimpla emberi jellem, az ostoba, gonosz és nárcisztikus, és teljes lényemmel visszautasítom, hogy egy ilyen házaspárt kellene kedvelnem, dicsérnem, vagy szimplán elfogadnom egy történetben.

Én nem mondanám magamról, hogy Martin Scorsese rajongó vagyok, de ismerem a munkásságát, a Viharszigetet például kifejezetten szeretem, A téglán meg halálra untam magam, de soha az életben többé nem engedném egy olyan történet közelébe, ami gyerekekről szól, mert fogalma sincs róla milyen gyereknek lenni – és igaza van Dumbledore-nak, ez megbocsáthatatlan – miközben képtelen kilépni abból a mániájából, hogy minden ember velejéig gonosz.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: