Vannak azok a sorozatok, amiket a kissé bizarr tematikája miatt érdemes bepróbálni, mert rendre valami igazán egyedi és különleges sül ki belőlük. A Haláli hullák is pontosan ilyen, ahol bár minden epizódban a holtakkal találkozunk, valahogy mégsem a halálról szól, hanem az életről, annak minden jó és rossz részéről.

Georgia Lass (Ellen Muth) élete eléggé átlagosnak mondható, középiskola után főiskolára ment, de inkább hazaköltözött és új állás után nézett. A mindig morcos és szarkasztikus lányt azonban nem fogadták szívesen új helyén, és a legrosszabb melót bízták rá, azonban egy ebédszünetbeli tragédia örökre megváltoztatta az életét, vagyis, inkább a halálát. Georgiát – aki jobban szereti, ha George-nak hívják – ugyanis eltalálta a lezuhanó MIR űrállomás WC deszkája, és ebbe a lány rendre bele is halt, ám ahelyett, hogy a túlvilágon ébredt volna, kaszás lett belőle, a feladata pedig innentől fogva a halál előtt a lelkek megnyugtatása és átsegítése a túlvilágra.

George nehezen birkózik meg új feladatával, igyekszik mindennemű felelősség alól kibújni, és úgy hiszi, ha nem teljesít, akár még a halált is megakadályozhatja, azonban több balul sikerült kísérletezés után rá kell jönnie, hogy talán a sosem látott nagyfőnök tényleg tudja, mit csinál, neki pedig el kell fogadnia a sorsát, ahogy a többiek is tették.

Ugyanis a kaszások nem egyedül dolgoznak, itt van Rube (Mandy Patinkin), aki a csapat vezetője, Mason (Callum Blue), aki képtelen komolyan venni az életet, vagyis a halált, Roxy (Jasmine Guy), aki parkoló tisztként dolgozik, és képtelen elengednie magát – ráadásul különösen fél a jégtől –, és Betty (Rebecca Gayheart), aki kicsattan az élettől, még a halál közben is.

De nem csak George az, aki nem képes megbirkózni a halállal, hanem a kishúga, Reggie (Britt McKillip) sem, aki rendkívül különösen kezd el viselkedni, amin persze George igyekszik segíteni, annak ellenére, hogy kifejezetten tiltott visszatérniük a korábbi életükhöz.

A Dead Like Me – nekem sokkal jobban tetszik az eredeti címe – egy hihetetlenül szatirikus fekete komédia, és bár minden epizódban sokan meghalnak, mégsem a halál lengi körbe a sorozatot, hanem maga az élet, a valóság, és hogy minden pillanatot meg kell ragadni, mert nincs több esély, bármikor bekövetkezhet a tragédia.

George egy tipikus tini, aki igyekszik felnőni, és ez néha balul sül el, nem azért mert buta, hanem mert ember, aki nem tanult meg segítséget kérni – mint ahogy a generációja egésze sem –, ráadásul mindig őt hibáztatják azért, mert nem ért el egy bizonyos szintet, holott nem ő írja a játékszabályokat, azt az előtte levők már megtették, így ő csak azok szerint játszhat, ez azonban nem elég tág, és nem ad elég mozgásteret.

Szégyen és gyalázat, hogy ezt a komoly mondanivalóval bíró szériát két évad után elkaszálták, pedig mind a színészek, mind a forgatókönyv, mind a rendezés egy hibátlan mestermunka. A karaktereink igaziak, érdekesek és szerethetőek, a kalandjaik érdekesek, a humoruk pedig olykor zsémbes, olykor fura, de mindig friss és szórakoztató.

És a legjobbat a végére hagytam: tudjátok, kinek köszönhetjük (ismét) ezt a bizarr, színes-szagos és imádnivaló sorozatot? Nos, Bryan Fullernek, a Halottnak a csók, az Amerikai istenek, a Hannibál és még számos fantasztikus és szürreális sorozat megalkotójának!

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: