Meg kell hagyni, a Star Trek: Discovery debütálása óta kap hideget és meleget egyaránt, ráadásul sokan úgy vélik, ez nem is igazi Star Trek, bár vicces, mert többen is előszedték a régi újságcikkeket, amiben pontosan ugyanezt mondták a már óriási kedvencnek számító Star Trek: The Next Generation szériára is. Én egyáltalán nem osztom ezt a véleményt, sőt, teljesen biztos vagyok abban, hogy a Discovery is Star Trek, ugyanis Gene Roddenbery neve kétséget kizárólag egyet jelent az ST-vel!

Miután visszatért a Discovery űrhajó a Tüköruniverzumból, a legénység összeszedhette magát, de csak egy szusszanásnyira, mivel az Enterprise űrhajó kapitánya, Christopher Pike (Anson Mount) átvette a parancsnokságot annak érdekében, hogy egy különös eseményt kövessenek a hajóval – mivel a sajátját amúgy leharcolta. Bár  Michael Burnham (Sonequa Martin-Green) és Saru (Doug Jones) is kicsit ódzkodva adta át a vezetést az eddig csak hallomásból ismert kapitánynak, hamar rá kellett jönniük, hogy ő valóban az, akinek mondja magát: a Csillagflotta elit, becsületes és tettre kész kapitánya, aki egy olyan rejtély nyomában indul el a hajóval, ami örökre megváltoztathatja a világunkat.

A különös égi jelenség azonban sokkal nagyobb talány, mint sejtették, és nem csak a Discovery akarja megtudni minden titkát!

Ugyan kedveltem az első évadot, de sok esetben érezhető volt, hogy olyan, mint a megakadozó fogaskerék, nem jár simán, ez pedig azért volt, mert már a kezdetek kezdetén elég kemény próbákat kellett kiállni: az alkotók egy része otthagyta a szériát, miközben már a pilotban olyan irányvonalat adott meg, amihez muszáj volt ragaszkodniuk azoknak, akik maradtak. Na, ennek a problémának azonban nyoma sincs a második évadban: az egész történeten látszódik, hogy tudják, mit akarnak, és hogy ehhez mit kell tenniük a készítőknek.

Kifejezetten érdekfeszítőnek találom, hogy míg a korábbi sorozatokban a nagy egészre, a Föderációra és a legénységre fókuszáltunk, addig most a hangsúly átkerült az egyéni szempontokra, hogy egy-egy flottatiszt miként éli meg az adott szituációt. Sőt, külön piros pont jár azért, hogy egy trauma több epizódon keresztül is kitart, és nem azért, mert az lenne a fő irány, hanem mert az epizódok összefüggnek, nem pedig önálló mini-történetek a nagy univerzumban.

A Discovery második évada sokkal nagyobb sebességre kapcsolt, és bár akadtak benne filler epizódok – vagyis én azt hittem – utólag kiderült, hogy az igazi nagy fejtörőt azok az apró részteke indukálták, amikre azt hittem feleslegesek és nyilvánvalóak. Külön öröm volt látni, hogy ezúttal mennyivel hatékonyabb és összeszokottabb a legénység, és annak ellenére, hogy Michael szerelmi szála is érdekelt, a leginkább Stamets (Anthony Rapp) lelkiállapotáért aggódtam – én mindent láttam már, ami Star Trek, de az ő tragédiája nagyon megríkatott.

És bár az első évadban nagyon irritáltak a klingonok – akik amúgy mindig a kedvenceim –, most végre a helyére került a faj, és végre igazán látni lehetett a bennük rejlő erőt, gyengeséget és úgy minden kettősséget. Ugyan itt akadt némi logikai hiba az évadzáró epizódban, ha valami ilyen jó, annak hajlamos vagyok elnézni egy apró bakit, és most is ez a helyzet.

A régi/új Enterprise pedig egyszerűen fantasztikus lett: imádtam a kapitányt, imádtam Egyest (Rebecca Romijn), és még inkább imádtam Spockot (Ethan Peck) – nagyon-nagyon remélem, hogy kapnak egy külön sorozatot, így a sorozatos aranykor idején.

Egy szó mint száz, a Star Trek: Discovery az, amire a 21. századi sci-fiseknek szükségük van, és tűkön ülve várom a harmadik évadot!

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: