“Sok mindent csinálhat egy Dunbar fiú, de egyvalamiben mindig biztosnak kell lennie: hazajön.”

Markus Zusak A könyvtolvaj óta nagy kedvencem, és ezúttal sem okozott csalódást. A Clay hídja egy gyönyörűen megírt könyv a veszteségről, a családi szeretetről és a felemelő megbocsátásról.

Kezdetben ​csak egy gyilkos, egy öszvér és egy fiú volt. Aztán egy kígyótetem, egy döglött kutya és egy régi írógép. És jött az anya és az öt testvér, majd a lány, aki zsokénak készül, meg a lóversenyek. Később a halál, a gyász, a futás és a fájdalom, a híd és a megtisztulás. De ez még nem a vég.
A Dunbar fivérek a saját törvényeik szerint élnek a világban. Az anyjuk meghalt, és az apjuk is magukra hagyta őket. Szeretnek és gyűlölnek, gyászolnak és élnek, küzdenek a felnőttvilág kihívásaival az elhagyatott lóversenypálya tövében. Egy nap azonban az apjuk váratlanul hazatér, és segítséget kér tőlük egy híd megépítésében. Az öt testvér közül egyedül Clay vállalja a feladatot, és ezzel örökre megváltoztatja az életüket. Clay hidat épít a múltjából, a családjából, fájdalomból és szeretetből, a csodákból és a csalódásokból, az életéből, mindabból, ami egy élet kötőanyagát képezi. És közben feltárul a család múltja: a Homérosz iránt rajongó nagyapa emléke, a Kelet-Európából menekült anya és a festőművésznek készülő, megtört apa találkozása egy eltévedt zongoránál, valamint a fiúk ígéretekkel teli gyermekkora. De vajon elég kitartó-e Clay? Lesz-e elég ereje befejezni?
Markus Zusak új regénye az áradó történetek és az elfeledett titkok nagyszerű szövedéke.

Nem voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy szeretni fogom-e ezt a könyvet, és szerencsére tényleg nem kellett csalódnom. Markus Zusak nem hazudtolta meg magát, ezúttal is magával ragadott a stílusa, ami egyszerre egyszerű és közben mégis nagyon mély. Jól esett elmerülni ebben a fájdalmasan szép történetben.

A történet ezúttal nem szippantott be azonnal, kicsit zavartak a káromkodások (a végén már nem, mert karakterhűek voltak), és kellett egy kis idő, amíg közel kerültem a Dunbar fiúkhoz és a szüleikhez. De ahogy kezdett kibontakozni a történet, úgy vesztem el benne én is egyre jobban. Eleve a felépítése is érdekes, hogy az egyik fiú írja le évekkel később, de úgy, hogy nem ő, hanem a testvére áll a középpontban. A két idősík is tetszett, és ahogy a szülők története végül összeért a fiúkéval, ahonnan elindultunk az elején.

Szomorú belegondolni, hogy mennyi nehézségen kellett átmennie ennek a családnak, nagyon rossz volt végigkövetni az anya haldoklását. De közben tényleg rengeteg gyönyörű pillanatuk is volt, ami közelebb hozta őket egymáshoz. Egyébként is annyira mindenről szól ez a történet, nagyon sokrétű és gazdag; de ha valamit ki kéne emelnem, az biztosan a szeretet lenne, bármilyen formájában.

Sajnálom, hogy a szerző jegyzete a könyv végére került, nem az elejére, mert kifejti benne, hogy a cím kétféleképpen értelmezhető; egyrészt ugye nyilvánvalóan arra utal, hogy ez Clay hídja, másrészt pedig a clay ugyebár agyagot jelent angolul, és gy is lehet érteni. Lehet, hogy teljesen más lett volna annak fényében olvasni, hogy tudom, hogy az agyagra és a vele kapcsolatos megjegyzésekre is figyelni kell. De enélkül is imádtam, hogy milyen sokrétű a cím, és milyen sokféleképpen lehet értelmezni azt a bizonyos hidat. Mert a nyilvánvalón túl ott van az a híd is, ami a fiúk és az apjuk között épül azzal, hogy Clay nyit felé, és mindent összevetve a hidak szeretete hozta össze őket újra.

A karakterizálással teljesen meg vagyok elégedve, tényleg nem volt egy sétagalopp az öt fiúhoz vezető út, de mindannyian belopták magukat a szívembe. Nyilván Clay került hozzám a legközelebb, aki miatt a történet túlnyomó részében heves ölelésfétissel küzdöttem. Michaellel, az apával kapcsolatban még kicsit vegyesek az érzéseim, mert az nyilvánvaló volt, hogy mennyire szerette Pennyt, az anyukát, és hogy szeretne közelebb kerülni a fiúkhoz, de azért arra nehéz mentséget találni, hogy életük legnehezebb időszakában lépett le, amikor inkább össze kellett volna tartaniuk. Viszont ez a történet megmutatta, hogy mennyire fontos a megbocsátás, szóval én is igyekszem átszellemülni.

A befejezés csillagos ötös, nem cukormázas, nem is lehangoló, hanem pont olyan keserédes és szép, amilyet ez a könyv megérdemelt. Az utolsó mondatért egészen odavagyok, tökéletes lezárás.

Tény, hogy a Clay hídja nem egy könnyű olvasmány, és megfelelő hangulatban kell lenni hozzá, hogy igazán értékelni tudjuk, de megérte pár napig elmerülni a Dunbar fiúk világában. Az biztos, hogy sokáig emlékezni fogok rájuk.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: