Ahogy haladunk előre a sztoriban, annál nehezebb feladat elé állít engem a Better Call Saul, már amit a kritikáimat illeti. Nézőként továbbra is mérhetetlenül élvezem a sorozatot, viszont amint “tollat ragadok” és írni próbálok az új részekről, már bajban vagyok, hiszen nem szeretem ismételni önmagamat, viszont tényleg csak ódákat tudok zengeni a szériáról – nem lesz ez másképp az új epizód, a Bad Choice Road esetében sem.

Jimmy (Bob Odenkirk) és Mike (Jonathan Banks) két nap szenvedés után végre kijutnak a végeláthatatlan sivatagból a pénzzel, és Gus (Giancarlo Esposito) emberei a város határában összeszedik őket. Mike a főnökhöz megy kideríteni, hogy kik állhattak az összecsapás hátterében, miközben Jimmy beviszi a pénzt az őrsre, hogy Lalót (Tony Dalton) szabad lábra helyezzék. Lalo Nacho (Michael Mando) segítségével Mexikóba akar átszökni egy darabig, ám előtte beugrik az idősotthonba gondoskodni Hector (Mark Margolis) ellátásáról. A határon aztán Lalo meggondolja magát, és egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordul Nachóval, hogy megoldjon még egy elintézetlen ügyet. Jimmy az átélt trauma ellenére próbál visszamenni dolgozni, de a balszerencse oda is követi őt, Kim (Rhea Seehorn) pedig drasztikus változásokat eszközöl a munkahelyén.

Mielőtt rátérnék az epizód egy bizonyos részére – arra, amire mindenki kíváncsi, aki látta -, muszáj egy dolgot kiemelnem. Korábban említettem már, hogy ez a széria, az “anyasorozattal” együtt, a montázsok királya. Azonban úgy rémlik, a párhuzamok használatát még nem veséztem ki, és az eheti rész iskolapéldája annak, hogyan építsük bele ezeket az elemeket a történetbe. Egyből a nyitányban egy olyan szcénát kapunk, ami a két főszereplőt állítja egymással szemben – metaforikusan és szó szerint is, hiszen két ember cselekményeit követhetjük nyomon megfelezett képernyőn. Kicsivel később Gus és Mike párbeszédében is elhintettek egy fontos párhuzamot, ami ráadásul többféleképpen értelmezhető, hiszen kihatással van egyikőjük életére, valamint két másik szereplőére is.

Na és akkor jöjjön az a bizonyos jelenet, amit az imént már emlegettem. Az epizód zárásáról van szó, ami – és most egyáltalán nem túlzok -, életem egyik legizgalmasabb tíz perce volt. Azt már korábban is megtapasztalhattuk, hogy az alkotók mennyire mesterien tudják építeni a feszültséget, ám ebben a végső szcénában a padlóig nyomták a gázpedált. Rhea Seehorn játékát dicsértem már párszor, de ebben a részben köröket vert a csapat többi tagjára – ha ezért még egy jelölést sem kap, akkor nincs igazság a világban. Tony Dalton szintén jól teljesített – azt hiszem Lalo ebben a pár percben volt a legfélelmetesebb a sorozat történetében.

Nem tagadom, félek attól, hogy mi fog történni jövő héten a fináléban. Ez viszont, a korábbi tapasztalatok alapján, nem azt jelenti, hogy nem fogom élvezni azt, amit látok.

Szerző

Avatar
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: