Nem rajongok Adam Sandlerért, ezt előre leszögezem. Nem láttam és aligha fogom látni minden filmjét. A Távkapcsot (2006) is csak azért néztem meg, mert jó okom volt rá: egy olyan pszichológus szerzőpár (Margit és Ruediger Dahlke) ajánlására tettem, akik szakértelmét, szellemiségét és munkásságát igen nagyra tartom. Nem vezettek tévútra most sem – az életről tanít ez a film, keményen és hitelesen: de azért nem vagyok maradéktalanul elégedett.

Michael Newman (Adam Sandler) amilyen tehetséges építész, annyira képtelen megjegyezni az egyes kütyükhöz tartozó távirányítók sorrendjét és ez konstans bosszúsággal tölti el, akárcsak az, hogy a családja miért képtelen megérteni, hogy neki mindig dolgozni kell. A fia úszóversenyén, július 4-én, a családi nyaralás helyett… Egy nap megelégeli azt, hogy képtelen bekapcsolni a saját tévéjét és elindul, hogy beszerezzen egy univerzális távirányító-csodát. Vállalkozása sikerrel is jár és a Bed Bath & Beyond egy eldugott sarkában egy fura szerzettől, Mortytól (Christopher Walken) megkapja az áhított távirányítót. Hamar ráeszmél azonban, hogy a kütyüvel nem csupán a többi elektronikus kütyüt képes irányítani, hanem a valóságot is: lehalkíthajta az ugató kutyát, áttekerheti a veszekedést a feleségével, Donnával (Kate Beckinsale) és szabadon ugrálhat élete epizódjai között. A kezdetben áldásnak tűnő szerkezet azonban hamar rémálommá válik, amikor egy alkalommal túl sok időt teker át, és mivel a tárvkapcsoló öntanuló eszköz, olyan mintázatokat jegyez meg, amelyeket később Michael szívesen eltörölne, ám arra már képtelen.

Ami a történetet illeti, bár a végső fordulat nagyon kiszámítható, és úgy gondolom, hogy ráfért volna még egy kis csiszolóvászon, végső soron összeáll, és még ha egyszerűsített és szájbarágós is az üzenet, hogy biztosan mindenki vegye a lapot, ennek ellenére nem okoz csalódást. Fontos és megfontolandó tanulságokat ad át, arról is, ahogyan az élet fontos dolgait priorizálni érdemes, de arról is, hogy milyen könnyen áldozataivá válunk a saját mintáinknak.

Csalódást inkább a film stílusa okoz. Itt jegyezném meg cinikusan, hogy egy Adam Sandler produkciótól sajnos nem is vártam mást. Természtesen nem várom el, hogy minden komoly tanulsággal bíró alkotás feltétlen legyen komoly hangvételű is. Sőt, azt hiszem az elsők között toporognék a sorban, akik azért állnak ki, hogy igenis lehet komoly és mély élettanulságokat megfogalmazni humoros hangvételben. De! még ezen esetben is pártolom az érzelmileg intelligens, minőségi humort, ami ebből az alkotásból jócskán hiányzott, és még az altesti humor volt talán e tekintetben a legkevesebb. Akár emberként, akár segítő szakemberként végtelenül felháborított az a viccesnek beállított primitívség, amivel Newman karaktere a szomszéd kissráchoz, Kevinhez (Cameron Monaghan) viszonyult. Természtesen apai szempontból érthető, ha nem kedveli a srácot, aki vegzálja a gyerekeit, az viszont, ahogy ezt „kezelte” egy intelligensebb 6 évesnek is szégyenére válna.

Azért a film jócskán bemutatta, hogy az alma nem esik messze a fájától – hiszen Michael szüleivel való kommunikációja sem tért el ettől, egyik irányban sem. Egyedül a feleségéhez és a gyerekeihez mutatott némiképp értelmes hozzáállást a karakter, de az azért sokat elmond még az irántuk tanúsított tiszteletről is, ahogy a távkapcsolót felhasználta a feleségével való viszonyában. Meg lett a böjtje, természetesen, ám ez a szám ízén mit sem változtat.

Ami a többi karaktert illeti, nos mindenki más eléggé egysíkú és sablonos, kétdimenziós karakter. A legtöbbje ráadásul ugyanazon a két dimenzión feküdt. Különösen is bosszantó volt, hogy Donna gyakorlatilag mindig mosolyog-bazsajog, mint aki valami durva hangulatjavítón él. Néha persze kiakadt, akkor levágott egy erőtlen drámát, de ennyi. Következmények csak papíron. (Igen-igen, tudom: vígjáték. De akkor is.)

Innentől kezdve a színészi játék is csak szegről-végről értékelhető, hiszen Adam Sandlertől ne várjunk túl sokat, a többieknek pedig esélyük sem volt. Ennek ellenére talán a felnőtt Ben-t alakító Jake Hoffman és a Michael apját alakító Henry Winkler villantott egy-egy értelmesebb jelenetet, de annyi. Ilyen konstellációban kész csoda, hogy véleményem szerint a film igazi csúcspontját jelentő jelenetet, melyben Michael újranézi az apjával való utolsó találkozását, sikerült valóban katartktikusra összehozni és nem elszúrni valami ócska poénnal.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy egyszeri megnézést feltétlen megérdemel az alkotás, mert a mélyebb értelmű mondanivalóját még az összes hibájával együtt sem sikerült elrontani, de őszintén kíváncsi lettem volna egy olyan változatra, amiben sikerül ugyanezt a tartalmat csakugyan minőségi humor, kidolgozottabb karakterek és értékelhető színészi alakítások mellett megvalósítani.

Szerző

Avatar
SzÁgi
Szerkesztő

“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: