Már egy ideje szemeztem a Raising Dion nevű közel sem hétköznapi megközelítésű szuperhős-sorozattal, és végre nemrég sikerült is bedarálnom, azonban bármennyire is hittem, hogy szeretni fogom, nem így lett, és inkább vegyes érzelmeket hagyott maga után.

Dion (Ja’Siah Young) nemrég vesztette el apukáját (Michael B. Jordan) egy balesetben, és édesanyjával, Nicole-al (Alisha Wainwright) új városrészbe költöztek, ahol a helyi iskolában még egy barátja sem akadt. Ám Dion furcsa dolgokat kezd észrevenni, képes megállítani a leeső müzlis tálat, és felreptetni a játékait, amit elsőnek Nicole sem vesz komolyan, de miután majdnem összetörik az otthonukat, inkább figyel a fiúra. Nicole szintén nehéz helyzetben van, mivel sem szakmája, sem tartaléka sincsen, és ráadásul a munkáját is elvesztette. De szerencséjére testvére, Kat (Jazmyn Simon), és férje legjobb barátja, Pat (Jason Ritter) igyekeznek mindenben a segítségére lenni. Már csak ezt kell kitalálniuk, hogy mondják el, hogy Dion szuperhős, és amúgy a világ fenekestül felfordult körülöttük.

El kell ismerni, hogy a maga első évados kilenc epizódos széria nem igények sem sok időt, sem sok figyelmet – ami valahol meg szomorú, mert igazán szerettem volna, ha egy kisgyerek szemszögéből is megközelíthetjük az eseményeket. A sorozat talán egyik legnagyobb negatívuma, hogy egy csélcsap, és az életre (nemhogy a gyereknevelésre) minden szempontból alkalmatlan karakter a főszereplőnk, aki nem neveli a gyerekét, csak úgy elvan vele. Bár ez meg rendkívül hiteles, én magam is ismerek nagyon sok olyan embert, aki képtelen egy dologra koncentrálni, sehol sem marad meg, de valahogy mindig mindenért képes más embert hibáztatni. Sőt, olyat is ismerek, aki mindezek ellenére gyereket vállalt, aki annyira neveletlen, hogyha nem figyelnek rá folyamatosan, elcsapja egy autó, mert arra sem tanították meg, hogy nem futkározunk az úttesten. Ebből is látszik, hogy bár a főszereplők karakterisztikája jól van eltalálva, mégis nagyon piszkálja a csőröm az egész, mert, ahogy Sheldon Cooper is mondta, ő azért sír, mert mások ostobák, na, én is így voltam ezzel a sorozattal.

Az elején még nagyon kedveltem Diont, egy kedves és okos fiú volt, aki az új iskola mellett valami igazán szokatlannal is igyekszik megbarátkozni, miközben tiszteltem az anyját, Nicole-t, aki egyedül neveli, és aki ezért megérdemel miden tiszteletet, hiszen ez nem az ő döntése volt. Ugyanakkor epizódról epizódra biztos voltam abban, hogy az állítólag igen okos férje, Mark az életben nem jött volna össze hosszútávra egy ilyen megbízhatatlan és sok esetben ostoba nővel.

A széria szálai igen lassan bontakoztak ki, és ezek is főleg az epizódok utolsó perceiben történtek, kissé 90-es évek feelinget adva a szériának, ugyanakkor az utolsó két epizód igazán beindult, és egy nagyon ügyes, észrevehetetlen és frappáns csavart dobott be, ami így utólag nézve teljesen logikus, érthető, de mégis – ahogy a szereplőknek sem – úgy nekünk sem volt semmi esélyünk kiszúrni.

A sorozatból berendelték a folytatást, aminek lehetséges irányvonalát szépen belengették a készítők, és amit én is várok, pusztán az elvárásaimat viszem alacsonyabbra, és igyekszem kicsit elfoglalni magam a sorozat alatt, hogy Nicole hisztijein és Dion neveletlenségén ne kapjak annyiszor idegrohamot.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: