Ezt a szintet is megléptük, amikor azért kellett meg-megállítanom egy filmet, hogy KÖZBEN írjam ki magamból a gondolataimat, csalódottságomat, dühömet. Miért, kérdem én, MIÉRT?!

Nem cécóznék sokat – in medias res elkezdem. Szükségtelen ragoznom, hogy hogy jött szembe A viskó, hiszen az elmúlt másfél évtized egyik legnagyobb visszhangot kiváltó vallásfilozófiai regényének filmváltozatáról van szó.

A történet szerint Mack Phillips (Sam Worthington) tragikus gyerekkora után próbál tisztes családi életet élni feleségével, Nannel (Radha Mitchell) és három gyermekükkel, Kate-tel (Megan Charpentier), Josh-sal (Gage Munroe) és Missy-vel (Amélie Eve), azonban egy családi nyaralás alkalmával a Sors/a Gonosz/vagy Isten (?) közbeszól, mert egy pedofil sorozatgyilkos elrabolja és megöli a kicsi Missy-t, ezzel búskomorságba taszítva az apát és kis híján szétszakítva a családot. Évekkel a tragédia után, egy havas téli napon azonban Mack levelet kap, melyben meghívják a viskóba – a helyre, ahol Missy véres ruháit megtalálták. Alírás: Papa. Papa – ahogy Nan Istent szólítja. Mack sokáig vacilál, de végül elfogadja a meghívást, melyet úgy vél, a gyilkos küldhetett – vagy talán Isten? – és elindul a viskóba, ahol nem csak Papa, hanem rögtön a teljes Szentháromság (Papa/Az Atya: Octavia Spencer és Graham Greene, Jézus: Avraham Aviv Alush és a Szentélek/Sarayu: Sumire) várja, hogy segítsenek neki túljutni fájdalmán.

Mindenekelőtt tisztázzuk: a történet teológiai megítélése nem tisztem és pláne nem is ezért írom ezeket a sorokat. Természtesen katolikus neveltetésemből kifolyólag különösen érdekesnek és elgondolkodtatónak tartom a teológiai felvetéseket és épp ezek miatt rajongok a könyvért és a történetért, épp ezek miatt tartom életem egyik legfontosabb olvasmányélményének, és nyilvánvalóan emberként és segítő szakemberként is nagyon sok mindent tudnék írni a felvetett kérdésekről. Ezek közül csak említésként, például az ítélkezés és megbocsátás témaköre van szerintem remekül és egészséges életszemlélettel ábrázolva. Hiszen a megbocsátás nem a vétkest oldozza fel tette súlya alól, hanem a haragost. De ezt most nem boncolgatnám mélyrehatóbban.

Térjünk is át a kritikai vonalra inkább. Amilyen (szükségtelenül) nagy kritikai visszhangot kapott az Atya/Papa megjelenítése, annyira mélyen hallgattak az általam olvasott kritikák arról, hogy egyébként mi történik/nem történik a vásznon! Pedig hát könyörgöm, természetesen nem elhanyagolható az alapanyag és a felvetett alapkérdések, de azért valahol, valamikor, valamilyen formában arról a tényről sem árt beszélni, hogy ez egy FILM (is), ezért filmként is illik megítélni. Ez tehát az az elefánt A viskóban, amiről én most írni fogok, mert ez az az elefánt, ami majd kiverte a szemem.

Kezdjük azzal, ami jó volt: a képi világ, a megjelenítés, a fényképezés mind-mind öt csillagos. Látszik rajta, hogy nem amatőr munka, noha a CGI időnként hagyott némi kívánni valót maga után. A zene nyilvánvaló okokból nem fog bekerülni a filmzene-történet aranycsarnokába, de tisztességes iparosmunka, semmi kivetni való nincs benne.

De bár elmondható lenne ugyanez a színészi alakításokról is! Különös tekintettel Sam Worthintonra, aki valami gyalázatosat művelt a vásznon. De ugyanez áll a Nant alakító Radha Mitchellre és sajnos a Bírát/Sophiát alakító Alice Bragára is. Mert ez volt az a pont, ahol gyakorlatilag a 20. perctől kezdve borultam ki. Kérdem én: mi volt ez? Hát MI VOLT EZ?!? Komolyan, a Terminátortól több érzelmet gyanítanék arra az esetre, ha elrabolják – és feltehetően megölik – a kisebbik lányát, pláne a Terminátor: Sötét végzet T100-asától, aki öntanuló szoftvere révén adaptálódott az emberiséghez… ugyebár. És gyanítom: többet is kaptunk volna. Hogy írásban, némiképp karikaturisztikusan szemléltessem a látottakat:

Nyomozó: „Mr. Phillips, azt gyanítjuk Missyt egy sorozatgyilkos rabolta el.”

Mack: „Ó, jaj ne – mondta. – Nem, ez nem lehet – mondta.” *A modalitás nem véletlen kijelentő. A modalitást érzékeltető „mondta” nem véletlen érzelemmentes.*

De valami ilyesmit láthatunk Radha Mitchelltől is, amikor kisebbik lánya eltűnésének hírére, mondhatni diszkréten elmorzsol pár könnycseppet. Talán a leghitelesebb, legérzelemfűtöttebb jelenet az az avíttan teátrális mozzanat volt, amikor ténylegesen megtalálják a véres ruhácskát a viskóban és a kamera távolról veszi az esőáztatta házat, miközben kiáltást hallunk: „Neeeem!” Erről pedig csak annyit, hogy na, EZ az energiatakarékos filmdráma-klissé netovábbja dióhéjban. Bár azt hiszem, talán még ezzel is jobban jártunk, mit amit Worthington alakítani képes lett volna…

Mielőtt áttérnék a Bíra karakterére és az őt játszó Alice Braga szapulására, engedtessék meg, hogy megjegyezzem, miért is ilyen feltűnően kiborítóan pocsékok ezek az alakítások A viskóban. A rövid és tömör válasz az, hogy mert bezzeg A Szentháromság három személye tud játszani. Olyannyira tudnak játszani és olyannyira jelen vannak a karakterükben, szerepükben, hogy mikor Octavia Spencer, Avraham Aviv Alush vagy Sumire jelen van a színen, még Worthington játéka is egész elfogadható. Mindezt úgy, hogy tulajdonképp mindhárman egy derűs nyugalmat sugárzó entitást testesítenek meg és ez a nézőnek is megkönnyebbülés. Onnantól, hogy bármelyikük is színre lép, nagyjából 642-szer élvezhetőbbé válik a film, mert személyükben színre lép egy erős, átélt színészi JELENLÉT! Valami, amit tényleg játéknak, tényleg színészetnek és alakításnak lehet nevezni.

Épp EZÉRT feltűnően középszerű Alice Braga játéka is, mivel ő nem képes ellensúlyozni Sam Worthington pocsék alakítását. (Bár azért azt elismerem, hogy nem volna feladata egyik színésznek sem briliáns játékkal ellensúlyozni a kollégája gyatra munkáját.) Kettősük jelenete, úgy vélem, azért kiemelten kiakasztó, mert épp A Bíra jelenete lenne a történet katarktikus csúcspontja! Amikor Mack megérti az Isteni ítélkezés, a Menny és a Pokol, az Isteni szeretet mibenlétét, amikor megtörténik az igazi áttörés, a felszabadulás első lépése, amikor átszakad a gát. Ez lenne az a jelenet, ahol üvölteni, dühöngeni és zokogni, izomból szenvedni és összeomlani kellene. Minimum. Ehhez képest kis túlzással kapunk egy szódával hígított semmit.

Jogos, természetesen, hogy mindenki másképp éli meg, mutatja ki és jeleníti meg a fájdalmát. Jogos, hogy egy bántalmazott gyerekből lett felnőtt sokszor az érzelmi elfojtásba menekül. (De annak épp tipikusan sajátja az időről-időre ki-kitörő indulat.) Jogos az is, hogy egy egészséges érzelemvilágú ember amúgy némi érzelmi regulációval képes az indulatait valamelyest kordában tartani. De mindez nem jogos a katarzis pillanatában, aminek épp az érzelmi felszabadulás a lényege. Vagyis az lenne. Így van ez a való életben – és így kellene legyen a filmvásznon is. Emellett a véleményem mellett pedig sátrat verek. Ez, amit itt látunk, nem katarzis! PONT! Aranymálnát neki!

Amiért azonban nem nézhetetlen, és még mindezek ellenére is meg-megkönnyeztet az alkotás, az maga az a brutálisan erős alap, és azok a mély szimbólumok, amikkel dolgozik. Mert azt viszont el kell ismerni, hogy ez a film, még így is, még ezekkel a pocsék alakításokkal együtt is nagyon mélyen megérint. Emiatt pedig elgondolkodtató, hogy talán előnye is, ami a legnagyobb hátárnya, Sam Worthington alakítása, mert ha elképzelem ugyanezt a tematikát, ugyanezt az érzelmi mélységet egy Leonardo DiCaprio szintű tehetséggel, vagy egy Eddie Redmayne típusú szépen, érzékletesen kimunkált játékkal, akkor azért úgy vélem, A viskó egy instant idegösszeomlás lenne. Tehát fonák módon, akár még a javára is írható, hogy épp ebben az alkotásban látható a filmtörténet talán legelbaltázottabb katarzis-jelenete, mert elképzelhető, hogy másképp ez közel kibírhatatlan lenne. Mert legyünk őszinték: ki szeretné grand totálban átélni saját gyermeke erőszakos halálának fájdalmát, akár csak másodkézből is? Én nem, az tuti.

Mindent összevetve azonban, fogcsikorgatva bár, de azt kell írjam, hogy A viskónak még így sem sikerült alapanyagát egyszernézősre silányítania, ami egyrészt az alapanyag fontosságát és erejét dicséri, másrészt pedig a Szentháromságot alakító színészek elismerésre méltó játékát és mondjuk egy 10%-ban azt, hogy technikai értelemben nagyon is rendben van a film. Tehát azoknak, akik nem ódzkodnak egy filozofikus filmtől, némileg popularizált keresztény tanok megjelenítésétől és kibírják ezt a témát is, netán szerették a könyvet, merem ajánlani, de csak saját felelősségre.

Szerző

Avatar
SzÁgi
Szerkesztő

“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: