Bármennyire is az a pörgős, „mindent ide, de azonnal” néző vagyok, a Longmire esetében nekem különösen tetszett a lassabb tempója, ahol a hangulat és az információ szép lassan, kellemesen harmonikus adagokban érkeztek. A Netflixhez átkerült szériában azonban egymást érik az események, méghozzá olyan tempóban, hogy követni is nehéz őket.

Walt (Robert Taylor) és Donna (Ally Walker) támadás áldozatai lesznek, és míg Donna eltűnt, Walt több sebből vérzett, ráadásul az emlékei is ködösek arról a napról. És míg próbálja összeszedni emlékeinek apró darabkáit, Absaroka megyében tovább gyűrűzik a droghasználat. A serif az egész helyzetért a kaszinót és Jacobot (A Martinez) okolja, azonban szép lassan kiderül, hogy a dolgok közel sem úgy állnak, ahogy azt Walt gondolta.

Eközben Vic (Katee Sackhoff) a saját tetteinek következményével kell szembenéznie, de egy olyan helyről kap felelősségteljes támogatást, ahonnan nem várta. Ferg (Adam Bartley) pedig végre magabiztosabbá válik és kezdeményezőbbé mind a munkájában, mind a személyes életében. Henry (Lou Diamond Phillips) felett továbbra is összecsapnak a hullámok, és egyre többen igyekeznek őt dróton rángatni a rezervátumban és azon kívül is. Cady (Cassidy Freeman) ugyanakkor szép lassan megtalálja hivatását, és olyan módon segít, ahogy nem is remélte volna.

Az előző évad ismét egy brutális cliffhangerrel ért véget, ráadásul indokolatlanul hatásvadász módon, amit egyszerűen nem bírt bevenni a gyomorom, annyira idegen volt a széria megszokott stílusától. És bár az ötödik évad is követi az előzőek példáját, és szintén függővéggel zárul, ez a zárás már sokkal inkább illet a széria megszokott stílusába.

Az ötödik évad annyi eseményt tartalmaz, mind az első négy évad összesen: emberrablás(ok!), maffia, drogháború, öngyilkosság, polgári per, és még sorolhatnám. És bár tényleg én vagyok az az ember, aki azért nem nézi az Outlandert, mert olyan lassú, hogy halálra unja magát, azért ennyi esemény tíz epizódban, egy westernes-lassú sorozatban egyszerűen elveszi a korábbi élményt. Tényleg azért volt jó a Longmire, mert ütős és feszes széria, de mégis van időnk a hihetetlen tájat nézni, vagy a seriffel együtt elmélázni a látottakon. És bármennyire is ütős volt az ötödik évad, ez az élmény veszett el, és bár a hatodik és egyben befejező évad hátra van, biztos vagyok benne, hogy a Netflix követelte meg ezt a pergősebb tempót, és abban is biztos vagyok, hogy ez okozta végül a sorozat kaszáját is.

Eközben a szereplőink közötti kapcsolati rendszer széttöredezett, és kicsit sem a jó értelemben: eddig láthattuk, hogy mindenki hatással van a másikra, hogy néha közösen dolgoznak vagy találkoznak, néha nem. Ellenben most mindenki szó szerint külön utakon jár, és bár így is kölcsönhatásban állnak a többiekkel, mégis olyan, mintha minden egyes főszereplő egy-egy külön sorozatot kapott volna, és pár percenként váltunk át.

Én tényleg nagyon kedvelem ezt a szériát, és maga a műfaj is annyira ritka, hogy csak a Justifiedhoz és a Deadwoodhoz lehet hasonlítani, de mégis, az ötödik évad rettentően csalódottá tett.

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: