„Kezünkben van önnön fejlődésünk lehetősége, csak annyi a dolgunk, hogy éljünk vele. Akármivé átváltozhatunk, ha akarjuk.”

A Hollókisasszony Audrey Niffenegger sötét, gótikus meséje a magányról és az álmokról.

Szellemes, fanyar humorú, gótikus stílusú, gyönyörűen illusztrált könyv egy lányról, aki a holló és a postás szerelméből fogant, és akinek idővel szűkös lesz az emberi test, ezért szárnyakat szeretne. Felnőtteknek írt történet a kirekesztettségről, a szabadság utáni örök vágyról, a határtalan szerelemről és a szeretet erejéről, mindez a világszerte népszerű Az időutazó felesége írónőjétől. Igazi irodalmi és képzőművészeti csemege, féltve őrzött, életünket végigkísérő meséink polcán a helye.

 

Ez a könyv már pusztán a megalkotásának körülményei miatt is különleges. 2013-ban Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa kérte fel Audrey Niffeneggert, hogy írjon egy új tündérmesét, amire kidolgozhat egy táncelőadást. Így született meg a Hollókisasszony – és tényleg elkészült a balettelőadás is, amit iszonyú jó lenne megnézni. (Ha valakit érdekel, a Youtube-on megtalálható az előzetese és néhány videó a próbákról.)

Én nagyon szeretem az ilyen sötét, kicsit elvont hangulatú meséket, szóval rögtön az alapfelállással megfogott. Tetszett a magányos postás és a holló szerelme, és kíváncsi voltam rá, hogyan küzd meg a hétköznapi kihívásokkal a lányuk, aki egy holló lelkével bír, mégis egy emberi testbe van bezárva. Nehezen, mint kiderült, a Hollólány ugyanis repülni szeretne, és ezért drasztikus lépéseket is hajlandó tenni.

Valószínűleg éppen ez az oka, hogy a történet közepe nekem kicsit döcögős, az orvosi szál annyira nem fogott meg. Bár gondolom pont az a lényeg, hogy milyen jól megfér egymás mellett a varázslat és a racionális tudomány, de én mégis inkább valahogy máshogy közelítettem volna meg a szárnykérdést.  Személy szerint megbarátkoztam volna azzal is, ha inkább spontán szárnyat bont a Hollókisasszonyunk a szerelem hatására, elvégre mégiscsak egy meséről van szó, ott meg bármi megtörténhet.

A befejezés elég furcsa és kétértelmű, de mostanában nagyon ráéreztem a szabad értelmezés gyönyörűségére, szóval engem nem zavart, jól esik néha, ha az író a képzeletünkre bízza a hőseit. A lényeg, hogy beteljesedett a szerelem, és nagyjából mindenki elnyerte méltó jutalmát, ahogy az egy rendes tündérmeséhez illik.

A szépség megítélés szubjektív, így az illusztrációkra mondjuk azt, hogy érdekesek és sötétek. Illenek a hangulathoz, de meglepő módon annyira nem fogtak meg, én szebb, elegánsabb, finomabb rajzokat képzeltem volna hozzá. Főleg, hogy egy balettelőadáshoz íródott az egész. Ehhez képest az emberek meglepően ormótlanok, de ízlések és pofonok. Viszont a hollós képek tényleg szépek. Összességében viszont nagyon igényes kiadású könyv, a lapok finom tapintását különösen imádom. Sajnos elég borsos az ára, de időnként remek akciókban lehet kifogni, úgy pedig már bőven megéri.

Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire kár érte, hogy mi kimaradunk a balettelőadás élményéből, mert ilyen formában biztos a könyv hiányosságai felett is könnyebb szemet hunyni. A tánc nyelve minden bizonnyal kitölti az űrt ott, ahol kell, mélységet ad a karaktereknek és pótolja a hiányzó stílusbeli finomságot. Úgy gondolom, sokkal több szóvirágzást és líraiságot érdemelt volna ez a történet, hogy igazán felejthetetlen legyen. Már csak a nem-annyira-rejtett üzenete miatt is; ami szerencsére így is elért a szívemig.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: