Elismerem, hogy távolról sem én vagyok A csókfülke célcsoportja, ennek ellenére mégis közel 3 éve stabil helye van a személyes bármikor-szívesen-megnézem romkom listámon, itt az ideje, hogy elmondjam: miért?

A történet szerint Elle Evans (Joey King) és Lee Flynn (Joel Courtney) születésüktől kezdve jó barátok édesanyáik révén. Egy iskolába járnak, közösek a hobbijaik és lényegében egy családot alkotnak. Elválaszthatatlanok. Szoros barátságuk alapját egyfajta szabálykönyv alkotja, melynek fontos pontja a 9. szabály, mely szerint a legjobb barátod hozzátartozói tiltott terepet képeznek – már ami a szerelmi ügyeket illeti. E szabály különösen fontos Lee számára, mivel kénytelen szuperdögös és népszerű bátyja, Noah Flynn (Jacob Elordi) árnyékában tengetni mindennapjait és végezni a középiskolát. Úgyhogy Elle természetesen, mint bármelyik rendes romkomban, a nőcsábász Noahba van titkon belezúgva, ám a fiú semmiféle érdeklődést nem mutat iránta. Nyilvánosan. Eleinte.

Nem mondom, A csókfülke története első, második, de legfőképp harmadik rá(meg)nézésre is hatalmas halom klissé, modernizált, aktualizát verzióban, épp csak egy tűhegynyi eredetiséggel meghintve, azonban módfelett értelmes formába rendezve és élvezetesen tálalva. Nagy, meglepő fordulatokra tehát nem kell számítania a nézőnek, de azt hiszem a műfaj nem is erről híres. Azonban van néhány dolog, amivel számomra mégis kiemelkedik a zsáneréből.

Kezdjük csak szép sorjában. A színészek véleményem szerint remekül játszanak, éppúgy elhiszem Elle és Lee szoros barátságát, mint Elle és Noah szerelmét, vagy a testvérek nehezteléstől sem mentes rivalizálását. Szóval tocsog a képernyő a kémiában és ez nagyon jól áll egy efféle filmnek. A cselekmény követhető, logikusan összeszerkesztett és feszes tempójú, egyetlen jelenet, egyetlen másodperc sincs, amit elvesztegetettnek érzek, mert ami nem viszi előre a cselekményt az  az amerikai középiskolai-álom atmoszféráta alapozza. Támogatja ezt a zene is, ami ugyan nem egy nagy eresztés, de abszolút a helyén van.

A főszereplők karakterei annak ellenére nem vázlatszerűek, hogy jobbára 2-3 főbb vonás köré épülnek, és azokat töltik meg részletekkel, így életszerű tiniket kapunk a folyamat végén, valós és hihető problémákkal és érzelmekkel, egy-két hibával és jó nagy adag szerethetőséggel. Szerencsére azonban nem csak a főszereplő trió értékelhető a filmben, hanem rajtuk kívül legalább egy tucat olyan mellékszereplőt kapunk, akik a maguk módján emlékezetesek, kedvelhetőek. Ami azt illeti, a mellékszereplők azok, akiknél A csókfülke konkrétan képes és előnyt kovácsol a klissé-halmozásból. Véleményem szerint azáltal képes erre, hogy épp ezek által képes újraalkotni azt a serdülőkori élményt, melyben a saját világ és friss tapasztalatai élénkek, színesek és elevenek, míg a tágabb szociális környezet inkább csak villanások és eposzi jelzők egyvelege, így az iskolatársak az egyszerűség kedvéért bekerülnek a túljónők, a pimasz udvarlók, a vendégdiák vagy épp az évkönyv-srác címkéje alá, ahelyett, hogy kerek, egész személyiségekként bomlanának ki. És ahhoz, amihez ez kell, bőven elég is ennyi.

De, ami számomra a zsáner krémjébe emeli, az az, hogy mindazok ellenére, hogy körülbelül a műfaj összes lerágott csontja és kiszámítható fordulata fellelhető benne, egytől mégis megmenekül: nem lesz érzelmileg rombolóan buta. Természtesen ebben is volna még tere a fejlődésre, de azon a szinten, ahogy az a 16-20 éves korosztálytól elvárható, megvan az érzelmi intelligenciája. Hatnak ugyan szereplőinkre konfliktusaikban a fájó egyéni sérülések és ezek kirobbannak egy-egy bántó, igazságtalan megjegyzésben egymás felé, de sosem billennek át egymás öncélú sértegetésébe és megalázásába, viszont el tudják ismerni, ha hibáznak és képesek őszintén felelősséget vállalva bocsánatot kérni. Ami a felnőtt karaktereket illeti, pl. a szülőket és tanárokat, róluk elmondható, hogy jó példával járnak elő a fiatalságnak. Bár némely probléma őket is érinti és nem mentesek az előítéletektől, de felülemelkednek a kicsinyességen és a szűklátókörű rosszindulaton, a fiatalok botlásai felé szeretettel és megértéssel fordulnak. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy ez a mentalitás nem mindig életszagú, de üdítő néhány ilyen jó példát is látni.

Ha kötekedni akarok, egy dologba állnék bele: az érzelmi intelligencia alól helyenként kilógott egy kis hétköznapi szexizmus. Nem volt vészes, sőt azt kell mondjam ennyitől inkább csak realistább lett az alkotás, épp ezért nem verem az asztalt. Ez ugyanis, távolról sem akadályozza, hogy Elle egy erős és független fiatal lány benyomását keltse, és a fiúk sem tűnnek fel hímsoviniszta színben. Egyszerűen csak megjelenik az életben is olykor fel-felbukkanó birtoklási vágy, féltékenység, irigység és társai. Néhány eltagadni és elnyomi próbált, de nagyon is hátköznapi és emberi érzelem, amelyek igenis megérdemlik a reprezentációt, tekinthve, hogy ha tetszik, ha nem – léteznek és hatnak ránk.

Mindent összevetve tehát, ajánlom ezt a filmet a műfaj kedvelőinek, mert csalódni nem fognak. A csókfülke az, ami. Nem akar többnek látszani önmagánál, egy újabb, százezredik amerikai középiskolai tiniromkomnál, de a saját műfajában tisztes iparosmunka, amit remekül fekszik a Netfix and chill szlogen alá.

Szerző

Avatar
Szerkesztő

“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: