Mikor legutóbb szünetre ment az Odaát, senki nem gondolta volna, hogy ilyen hosszú idő múlva tér majd vissza a képernyőkre. A koronavírusnak köszönhetően majdnem annyi idő telt el az előző rész és a legújabb között, mintha egy új évadra kellett volna várnunk. De kár a múlton rágódni, hiszen innentől kezdve már egészen a fináléig nem lesz megállás – a Last Holiday, bár korántsem tökéletes, mégis negyvenkét perc alatt képes volt betölteni az elmúlt fél év által hagyott űrt.

Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles) épp a következő lépésüket tervezik, mikor váratlan vendég toppan be a bunkerbe. Egy Mrs. Butters (Meagen Fay) névű hölgy jelenik meg náluk, és megpróbálja gatyába rázni a srácokat. Mrs. Buttersről kiderül, hogy egy erdei nimfa, akit Cuthbert Sinclair (Kavan Smith) a bunker előző lakóinak vezére, még a második világháború idején állított az oldalukra. Ám, mivel Cuthberték csapata egy bevetés után nem tértek haza, Mrs. Butters egyedül maradt és azóta a bunkerben rejtőzködött. A vadászok értetlenül állnak a dolog előtt, ám egyáltalán nem bánják a hölgy jelenlétét – egészen addig, amíg el nem kezd furcsán viselkedni.

Ebben az epizódban a showrunnereknek valahogy sikerült összetömöríteniük a széria minden olyan hátulütőjét, ami miatt több szezon óta morgok. Adott a történet, ami tele van tátongó lyukakkal – mert az írók tizenöt év elteltével sem ismerik a saját alkotásukat – a néhol roppantul karakteridegen párbeszédek, cselekedetek és motivációk, a totálisan kihasználatlan szereplők és terek, a szinte 99%-ban megsaccolható, sztereotipikus és ötlettelen csattanók, valamint a vicces köntösbe bújtatott erőszak és szexizmus.

Mégis, akárhogyan erőlködöm, nem tudom nem kilóra megzabálni ezt a mézes-mázas, émelyítő sztorit. Hogy tudnám utálni ezt a részt, amikor a srácokat végre – ha rövid időre is – igazán boldognak mutatják be? Amikor van valaki, aki látszólag feltétel nélkül szereti és megvédi őket, illetve gondoskodik róluk? Hogy lehetne egy olyan epizódot nem szeretni, ami a sok borzalom közepette egy kis vidámságot visz nem csak a szereplők, de a nézők életébe is? Tudom, hogy a Last Holiday szövegkönyve jóval a pandémia előtt kész volt már, de az a melegség, ami a történetből árad nem jöhetett volna jobbkor.

Néha úgy érzem, túlzottan lehúzom az Odaátot, még akkor is, ha jogosak a megfigyeléseim. Most viszont úgy döntöttem, hogy élvezem ezt a kis cukormázba mártott szemetet, akkor is, ha belegebedek, mert pont erre van most szükségem – és feltételezem, nem vagyok ezzel egyedül.

Szerző

Avatar
Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: