“[…]  úgy érezte, mintha a személyisége saját magától függetlenül létezne, mintha mások véleménye formálná, nem pedig ő maga hozná létre.”

Ha valaha könyvet írnék, tökéletesen elégedett lennék olyan végeredménnyel, mint a Normális emberek. Sally Rooney második regénye csodálatos, kivételes történet a kötődésről és a fejlődésről.

Bámulatos ​és bölcs fejlődésregény, egy magasfeszültséggel lesújtó első szerelem története.
Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Connell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak.
Érettségi után mindketten az ország legjobb egyetemére, a dublini Trinity College-ba kerülnek ösztöndíjasként. Az egyetemi évek alatt sem sodródnak el egymástól, összetett kapcsolatukban ellentmondásos helyzeteket szül a vonzalmaik és a lehetőségeik közt feszülő különbség.
Sally Rooney szűkszavú, visszafogott prózájában briliáns pszichológiai érzékkel, olykor kegyetlen, máskor gyengédebb jelenetekben mutatja be a vidéki kisvárosból származó, eltérő vagyoni helyzetű két fiatal társadalmi beágyazottságát, családi hátterét és baráti körét.

 

Lelkes rajongója vagyok a 21. század kiadó KULT sorozatának, szóval minden bizodalmamat belehelyeztem a Normális emberekbe. A történet rögtön beszippantott, annyira, hogy fél nap alatt végeztem is vele, mert egyszerűen olvastatta magát. Mostanában különben is nagyon szeretem a felnövésről, egyszerű emberi kapcsolatokról, egymáshoz való kötődésről szóló könyveket, amik a maguk nyugodt, hétköznapi tempójában is olyan sokat képesek mondani.

Ehhez persze Sally Rooney stílusa is nagyban hozzájárult, egyszerűen magával ragadó, és csak úgy sodródtam a szavaival. Először kicsit zavart, hogy a beszélgetések gondolatjelek nélkül zajlottak, és nem mindig lehetett tudni, hogy éppen ki beszél, de egész gyorsan belerázódtam, és a végére már fel sem tűnt.

Marianne és Connell is könnyen belopta magát a szívembe, annak ellenére, hogy mindkettőjüknek van néhány megkérdőjelezhető tette. Könnyű átérezni a problémáikat és a küzdelmeiket, amik mindannyiunk számára ismerősek lehetnek. Én legalábbis sokszor éreztem úgy, mintha az írónő némi médiumi képességgel az én gondolataimat vetette volna papírra. És talán pont ez a titka az egésznek, hogy annyira egyszerű azonosulni a szereplőkkel és a helyzetükkel.

Érdekes volt figyelemmel követni a kapcsolatuk alakulását, hogy a személyiségük változásával együtt hogyan fejlődött az évek alatt. Néha kicsit zavartak a nagy időbeli ugrások, volt, hogy szívesen elidőztem volna még egy kicsit egy-egy pillanatnál, de mivel később szinte mindig volt valami arra tett utalás, hogy mi történt a kérdéses momentum után, gyorsan túl is tettem magam a dolgon. (Ennek kapcsán eszembe is jutott, hogy milyen jó kis film lehetne ebből a maga lassú, művészi tempójával, aztán láttam, hogy valaki más is így lehetett vele, mert készült belőle egy filmsorozat.) Időnként azért szívesen berontottam volna a lapok közé, hogy mindkettőjüket kézen fogjam és egymáshoz ráncigáljam, aztán rájuk parancsoljak, hogy most pedig mindenki bevallja az érzéseit és őszinte beszélgetést folytat, de nagyon szurkoltam nekik, hogy mindketten megtalálják a boldogságot, természetesen egymás oldalán, önmegvalósítás kíséretében.

Érdekes kicsit elidőzni magán a címen vagy akár a borítón, hogy mit is jelent a mai társadalomban normálisnak lenni, és hogy ez milyen elvárásokkal jár. Jaj, imádom az ilyen elgondolkodtató dolgokat.

Nekem a befejezés is nagyon tetszett, az is olyan őszinte és hiteles, mint az egész könyv. Nem von semmit rózsaszín cukormázba, nem kendőzi el a problémákat, de pont emiatt az egyenesség miatt olyan szívmelengető és reményteljes a vége. Nem oldódnak meg egy csapásra a gondok, nem lesz tökéletes a szereplők élete, sőt, egyértelmű, hogy nem engedtek el mindent és bizonyára lesznek még problémáik, de éppen ez az, ami olyan szép benne. Elvégre ilyen az élet is, nem igaz?

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: