Bármennyire is nagy rajongója vagyok a hosszú sorozatoknak – igen, én a végtelenségig húznák mindent –, van abban valami megnyugtató, hogy egy széria csak egy évadból és pár részből áll, valószínileg azért, mert így biztos lehetek abban, hogy választ kapok a kérdéseimre (jó, mondjuk, ez egy sci-fi esetében nem mindig van így. A vezércsel pont egy ilyen sorozat: egységes, jól átgondolt és fantasztikus utazás és izgalmas utazás a sakk és az 50-es és 60-as évek világában.

Elizabeth Harmon (Isla Johnston) kilenc évesen elvesztette édesanyját egy autóbalesetben és mivel nem ismerte az apját, ezért árvaházba kerül. Beth nehezen illeszkedik be a többi gyerek közé, ám barátra lel a gondnok, Mr. Shaibel (Bill Camp) személyében. Ráadásul Beth nagy érdeklődést mutat a sakk iránt, és ahogy összebarátkozik a gondnokkal, egyre nagyobb tehetséget is mutat a játék iránt, olyannyira, hogy középiskolásokat ver meg sakkban szimultán játék során. Azonban ennek a tehetségnek ára van: Beth az árvaházban adagolt nyugtatószerek hatása alá kerül, és bár elképesztő tehetsége révén képes vizualizálni minden egyes lépést, ezt szinte csak a gyógyszerek hatása alatt képes megtenni.

Pár évvel később Beth-t (Anya Taylor-Joy) örökbe fogadja egy házaspár, akik úgy vélik, egy gyermek megoldhatja minden gondjukat, és bár Beth szófogadó és kedves lány, sajnos nem tud megoldani olyan problémát, ami nem rajta áll, és nevelőapja távozásával ez realizálódik. Azonban Beth visszatér első és egyetlen igazi szenvedélyéhez, nevelőanyjában pedig egy igazi pártfogóra és támogatóra lel. Beth pedig megkezdi az útját egy olyan világban, ahol nagyon kevés a lány és egy olyan időszakban, amikor egy nőt igen kevésre tartottak.

Az idei év egyik nagy meglepetés A vezércsel, és ugyan az alapművet ismerők már valószínileg előre tudták, hogy egy ilyen jó alapból még jobb dolgot lehet kihozni, nekünk, többieknek ez egy igen fotelbesüllyesztős élményre sikeredett. Ez az a sorozat, amit egyszerűen nem lehet letenni, és amikor a Netflix átlép a következő epizódra, igen nagy lélekjelenlétre van szükség, hogy leállítsuk. Én konkrétan három nap alatt daráltam le az egészet, de biztos vagyok benne, hogy még hónapokig a hatása alatt leszek. Most komolyan, ki hitte volna, hogy a sakk lehet ennyire izgalmas és feszült?

Anya Taylor-Joy elképesztően jó választás volt erre a szerepre, fantasztikusan ragadta meg Beth rendkívül összetett jellemét, miközben láthattuk szétcsúszásának minden apró pillanatát. De ugyanilyen dicséret illet minden szereplőt is, akik rendkívül jól asszisztáltak a főszereplőnek, és végig érezni lehetett a kémiát, legyen szó sakk partiról, bulizásról vagy éppen gyászról.

A sorozat egy rendkívül erős korrajzot fest az 50-es és 60-as évek Amerikájáról, annak szexizmusával, rasszizmusával, elnyomásával és napi politikájával egyetemben – ez különösen az amerikai kormány szovjetekkel szembeni külpolitikai elvárásaival csúcsosodik ki.

A film vizuális megnyilvánulása pedig egész egyszerűen elképesztő: a játék a fényekkel, árnyékokkal és színekkel, miközben egyáltalán nincs benne semmi művi vagy mesterkélt. Önmagában, hang nélkül is igazi szemet gyönyörködtető ez a széria.

Walter Tevis 1983-ban kiadott könyve, a Queen’s Gambit pedig egyszerűen felrepült minden best-seller lista élére, miközben a világ egésze ismét rátalált a sakkra. És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy igenis kell és kötelező olyan médiatartalmakat gyártani, ami nem csak szórakoztat és a jelenlegi elvárásokat elégíti ki, hanem eggyel magasabb szintet vár el a nézőtől, mert egyszerűen másoljuk azt, ami a tévében megy, és ha butaság megy, akkor lebutulunk hozzá, de ha valami okos, akkor felnövünk hozzá.

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: