Bár nem vagyok nagy rajongója az 1960-ban készült Psycho filmnek, filmtörténeti jelentőségét, a színészek tehetségét, és a korát megelőző gondolkodásmódját el kell ismernem. Bár az első filmet további három folytatás követte, valahogy azok nem igazán érték el azt a hatást, mint az első, azonban a negyedik film valamit visszahozott az eredeti esszenciából, ráadásul még saját korát is megelőzte.

Noman Bates (Anthony Perkins) immár végre boldog, házas ember, és hála feleségének, Connie-nak (Donna Mitchell) – aki egyben a pszichológusa is – végre sikerült meggyógyulnia, és már nem a múlt szörnyűségeivel foglalkozik, hanem igyekszik a társadalom hasznos tagjává válni. Azonban az egyik esti rádióműsorban az anyagyilkosságokról van szó, és Norman betelefonál, ez pedig felszakítja benne a múltbéli sebeket, miközben összecsapnak a feje felett a már jól ismert mentális problémák. Ugyan a műsorvezető igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, de vajon tényleg egy gyilkosnak született-e Norman, vagy igenis megjavulhat az ember?

Azt hiszem a Psycho negyedik filmjében már gyakorlatilag szabadkezet kaptak a készítők, amolyan minden mindegy alapon, rájuk sem nézett senki, csak csináljanak valamit, úgyis bevonzza a nézőket a cím. Nos, láttunk már olyat, hogy e mentalitás mentén, bizony a rendező és az egész stáb is telibe tojta a produkciót, de itt inkább az ellenkezőjét tették, és ha már senki nem nézett a körmükre, alkottak valami igazán ütőset.

A Psycho 4 egy igen egyszerű, ám annál érdekesebb filozófia kérdést boncolgat: vajon gonosznak születünk-e vagy később válunk azzá, a körélmények hatására. És ha már szörnyekké lettünk, van visszaút, van még hely az olyanoknak, akik megbánták, jár még feloldozás a borzasztó tettekért? Az egész film ezt a kérdéskört taglalja, miközben bepillantást enged Norman Bates lelkébe és az őt ért hatásokba.

A film 1990-ben készült, és ekkoriban még nem volt szokás, hogy a negatív karakterek hátterét, múltját és motivációját vizsgálják, szimplán, aki gonosz, az gonosz és kész. Ebben a filmben, azonban nem csak újra élhetünk egy klasszikus film esszenciáját, hanem még hónapok, akár ével múltán is azon kapjuk magunkat, hogy a történetben látottak ismét előtörnek emlékeinkben.

Persze, aki hasonló akciódús történést vár, mint az első filmben, az bizony csalódni fog, ez amolyan tipikusan egyszereplős darab (mint mondjuk a Hold, vagy Az őslakó), egy helyszínnel, és bár láthatjuk Bates gyermekkori visszaemlékezéseit, mégis, az egész film hangsúlya a főszereplőnk és a műsorvezető beszélgetésén hangzik, és kettejük briliáns színészi és hangjátéka az, ami igazán borzongató.

Bates gyermekkor egyszerre volt hétköznap, és nem hétköznapi, és pont ezzel a csavarral egy második réteget is bevittek a filmbe a készítők: mindenki járhat így, mindenkivel történnek rossz dolgok, éri csalódások, egyszerűen bárkiből lehet gyilkos, és üldözheti pszichózis – és ez az, ami igazán letaglózó a történetben.

Mick Garris rendező egy olyan művet tett le az asztalra – negyedik folytatásként! – amire ő is és a stáb is büszke lehet, és bár nem kaptak érte díjesőt, garantálom, hogy erre a folytatásra évtizedekkel később is emlékezni fog mindenki!

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: