Épphogy csak elmúlt Október, nekem pedig be kell vallanom, hogy az egész ősz folyamán ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy igazi borongós, rejtélyes vagy akár morbid könyvekkel mulassam az időt. A temető könyve pedig tökéletes választás számomra, hiszen mindezen tulajdonságok mellett gyerekeknek készült, úgyhogy a gyáva kis lelkemnek sem fog rémálmokat okozni.

Történetünk főszereplője a kis Sen, teljes nevén Senki Owens, aki kalandos csecsemőként betéved a temetőbe, ahova nem tudja követni a Jack nevű gyilkos, aki az egész családjával végzett. A holtak ugyanis befogadják, sajátjukként nevelik, és megesküdnek, hogy megvédik a fiút. Megtanítják a legfontosabb dolgokra, írni, olvasni, áttűnni és rettegést okozni, minden halott kiveszi a részét a fiú okításából. Sennek azonban tilos elhagynia a temetőt, hiszen a Jack nevű odakint még mindig rá vár.

Ez a történet olyan is volt, amire számítottam, meg nem is. Stílusában mindenképp valami hasonlóra számítottam, hiszen nem titkolt szándékom megnézni és elolvasni minden olyan történetet, ami finoman, mesés köntösben ad elő valami sötét és komoly ármánykodást. Ami viszont igazán meglepett, az a történet kidolgozottsága. Egy ilyes mesétől kevesebb részletet vártam, úgyhogy nagyon kellemesen csalódtam. Megvolt benne minden, ami ahhoz kell, hogy egy iskolás is megértse, és élvezze az olvasását, de mégsem nézte hülyének az olvasót. Az ilyet pedig filmben és könyvben is nehéz elérni, de hát Neil Gaimanről van szó, pont Ő ne tudná, hogy szóljon hozzánk?

Az egész előadásmódból sugárzik a humorral átitatott komolyság, a gyermeki gondolatok egy olyan fiúnál, aki úgy nőtt fel, mint senki más. A történet feszes, nem kalandozik el a tárgytól, minden esemény fontos szerepet játszik Sen jellemfejlődésében vagy a végső probléma megoldásában.

Mint egyszerű és rövid fejlődési regény is megállja a helyét, élethűen beszél szeretetről, barátságról, kezdődő szerelemről, lázadásról és bátorságról. Az egyetlen “hibája”, hogy a befejezésnél én egy kicsit több háttérinformációt vártam. Persze kaptunk némi infót az egészről, de én az a fajta vagyok, akit az ilyen háttérsztorik mindig nagyon érdekelnek. Maga a lezárás viszont nagyon tetszett, Gaimanhez és a történethez illő.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, nagyon kellemes, rövid olvasmány, ami igazán a lapokhoz szegez minket, és a végeztével is kellemesen sóhajtunk fel, hogy “Háhh, ez aztán jó kis könyv volt!”

Szerző

Buttercup
Buttercup
Szerkesztő

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: