A koreai sorozatok óta én tényleg nagy reményekkel kezdek bele minden ázsiai produktumba, és így volt ez az Alice in Borderland esetében is, aminek alapkoncepciója és előzetes igen sokat ígért, mégis, két epizód után egyszerűen kaszáltam a szériát – avagy pontosan ezért kerülök lassan mindent, ami Japán…

Három srác éli mindennapi életét egy nyüzsgő japán városban, küzd saját félelmeivel, szüleivel, munkával és úgy mindennel, ami együtt jár az élettel. Ám egy különös napon a trió egy hecc után a metró mosdójában bújik el, ám mikor kimerészkednek, az egész város kiürült. Bolyongásuk közepette egy különös helyre lesznek figyelmesek, ahol egy játékra invitálják őket, ám ebben a játékban a tét az életük, és jutalmuk három újabb nap egy különös világban, ahol mindent az erőszak és az újabb napokért folytatott küzdelem hat át.

Én tényleg imádom az ázsiai tartalmak különös, izgalmas és egyedi látásmódját, azt, ahogy a világtól teljesen elrugaszkodottan fognak meg egy hétköznapinak tűnő történetet, és hogy mennyire másképp álnak a dolgokhoz, mint az USA-ban vagy Európában. Ugyanakkor az elmúlt évtizedben Japán egyszerűen kezd széthullani, az élhetetlen és a hétköznapi világtól elrugaszkodott társadalmi berendezkedésnek hála igen komoly gondok vannak az országban és az emberekben, olyannyira, hogy ez már az általuk gyártott – és amúgy amerikai felügyelettel készült – tartalmakra is komoly kihatással van.

Ugyan az Alice in Borderland egy 2010-ben debütált mangán alapszik, mégis tökéletes leképezése annak, ami a szigetország társadalmában zajlik: teljes elrugaszkodás a valóságtól, normális emberi kapcsolatok hiánya, valamint a hajsza a mindennapi életben maradásért egy világban, ahol senki sem boldog.

Bár cikkem címe a pilotról kellene, hogy szóljon, én mégsem hittem el, hogy egy ilyen ötletes és egyedi koncepciót ilyen borzasztóan lehet elkészteni, ezért azonnal rányomtam a folytatás gombra, hogy lássam, vajon a második epizód is hasonló minőségű-e? Nos, igen. És ez igen szomorúvá tett, mert itt van ez a remek ötlet, hogy főhőseink egy olyan világban csöppennek, ahol pár naponta egy új halálos játékban kell részt venniük, amit csak logikai alapon lehet megoldani, egyszerűen fantasztikus. És az sem zavarna, hogy ennyire véres az egész, mert szerintem egy ilyen történetben igen is helyénvaló a durvaság, azonban a készítők ezt a durvaságot arra használják, hogy sokkolják a nézőt, nem pedig a történet nyomatékosítására.

Az első két epizód utáni csalódottságomban elolvastam az egész széria tartalmi összefoglalóját, videókat és idézeteket kerestem az Alice in Borderlandből, és bizony a minőség mit sem változott a további hat epizódban – legnagyobb sajnálatomra. Egyszerűen van egy zseniális alapötlet, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő karakterekkel és párbeszédekkel, és semmi, ismétlem semmi arra utaló jel, hogy ennek lenne eleje vagy vége, egyszerűen ez az egész lóg a levegőben, mint egy buborék, ami sosem pukkad ki, mert élteti az erőszak iránti vágy.

A sorozatban nincs egyetlen épkézláb beszélgetés sem, mind modoros, erőtlen vagy éppen annyira szexista, hogy elképesztő – újabb jel arra, hogy a japánok alig érintkeznek nőkkel, úgy bármilyen formában, és az egymás közötti kapcsolataik is már annyira elmentek egy élhetetlen szintre, hogy előbb utóbb ez demográfiai és szociális katasztrófához fog vezetni.

Igen, tudom, irományom kissé – na, jó, igazából nagyon – átment egy elég erős társadalomkritikába, de úgy gondolom, hogy ha már a hétköznapi életben is látható médiatartalmak is ennyire el vannak rugaszkodva a valóságtól – nem, nem maga a környezet, hanem a kommunikáció és a karakter felépítés – akkor már nem lehet elmenni e mellett és igen is szót kell emelni, mert talán, talán ez elindíthat valami változást egy jobb irányba.

És hogy kinek ajánlom az Alice in Borderlandet? Úgy kábé senkinek, mert sem minőségileg, sem történetileg, sem karakterisztikációban, sem semmilyen más témában nem állja meg a helyét, ellenben megmutatja, hogy egy társadalom hogyan csúszik egyre lejjebb és lejjebb azon a bizonyos létrán.

Szerző

Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: