Egyszerre nagyon megakartam nézni ezt a filmet és nagyon nem: mindig mindenhol azt olvastam, hogy egy méltó utódja az Elfújta a szélnek, és közben valahol mélyen legbelül aggódtam, hogy ez közel sincsen így. Annyi szent, hogy a film tényleg igyekezett méltó utód lenni, az már más kérdés, hogy nem nagyon ment neki.

Lady Sarah Ashley (Nicole Kidman) férje után utazik Ausztráliába, hogy ott eladassa vele a felvásárolt földet és közösen visszatérjenek Angliába. Ám mire megérkezik, férjét megölik, ráadásul a földterület sem ér sokat, hacsaknem sikerül eladni az ott nevelt marhákat, amiket azonban nem tart sokra a terelők vezetője, Neil Fletcher (David Wenham). Ashley összeveszik Fletcherrel és kiadja a férfi útját, ráadásul kiderül, hogy férjét igencsak megvezették az üzleti életben, és csak egy lehetőség van, hogy a Lady jól jöjjön ki a helyzetből: ha maga is nyeregbe száll és elindul a kontinens kegyetlen pusztájába több száz marhával, egy kisfiúval és egy Drover (Hugh Jackman) nevű hajcsárral. Útjukat tragédiák kísértik, és a közelgő háború szele, ami mindent megváltoztat, még egy olyan távoli földrészen is, mint Ausztrália.

Baz Luhrmann hatalmasat aratott az 1996-os Rómeó és Júlia modern feldolgozással, amire rátett egy lapáttal a Moulin Rouge átütő sikere 2001-ben, az Ausztráliában pedig ismét Nicole Kidmant rendezte, és míg az első kettő filmben sikerült egy egyedi atmoszférát és valami igazán maradandót alkotni, addig s 2008-as Ausztrália csak egy halovány fény pislákoló karrierjén. Pedig minden adott volt, hogy ez a film is hatalmasat szóljon: fantasztikus színészek, hihetetlen tájak egy olyan korszakban, amikor az ember még nem hajtotta rabigába a természetet, ellenben megpróbálta ezt embertársaival.

Az Ausztrália egy kellemesen nézhető romantikus film, ami eposzi magasságokat akar megfogni, ám valahogy mégis döcög, döcög a sokfajta stílus keverékétől, attól, hogy a rendező képtelen volt elengedni korábbi sikereit, és hogy egy-egy konfliktus csak azért történt meg, mert úgy akarta az író, nem pedig mert így volt logikus. Most konkrétan a vízbefulladásra gondolok, aminek csak annyi értelme volt, hogy így a fiúnak új anyára volt szükség, mert amúgy semmi értelme, hogy valaki csak úgy a semmitől megfullad kemény kettő perc alatta, mikor se áramlat, se fedél, se semmi nem nehezítette légzését. És most direkt a legszembetűnőbb jelnetet idéztem fel, de fél tucat hasonló írói önkényt számoltam össze a közel három órás film alatt.

A színészeink persze remekül megállták helyüket: Nicole Kidman erős és bájos egyszerre, míg Hugh Jackman tökéletesen hozza a pimasz és agyafúrt, ám szeretnivaló gazfickót, de valahogy mindketten a kötelezőt nyújtják, hozzák a megszokott színvonalat és ennyi. Ez közel sem életük főműve, karrierjük mérföldköve vagy pályafutásuk egyik csillogó égköve, csak egy a tucatnyi szerep közül, amit a huszonegyedik században vállaltak.

Nem mondom, hogy az Ausztrália rossz film, kellemes, nézhető, szórakoztató, de nem egy korszakalkotó mű, és közel sem ér fel az Elfújta a szélhez. Ugyanis Luhrman elfelejtett egy nagyon fontos dolgot: a romantika nem a cél, hanem egy eszköz a történetmeséléshez, egy szempont, ami hozzátesz a nagy egészhez, nem pedig az egyetlen és értelmes történetszál.

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: