Nem értek a koreai sorozatokhoz – az byparish asztala –, de volt bennem egy pici ellenállás az ázsiai produktumok ellen, mivel az alapötleteik jók, de a megvalósítás a legtöbb esetben csak nagy mellekről, szexista hozzáállásról és fansrvice-ről szól. Félve, bár bizakodva kezdtem bele a Sweet Home-ba (köszi Netflix), de valahogy úgy voltam vele, hogy megnézek egy epizódot, aztán át is térek valami karácsonyi tartalomra. Aztán hajnali háromkor, hét epizód után rájöttem, hogy karácsony ide vagy oda, én ezt bizony befejezem!

Cha Hyun-soo (Song Kang) nemrég költözött be új otthonába, a Green Home-ba, egy lepukkant több emelet magas társasházba, ahol a lakók kedvesek kedves, de kissé furák, a falak rendkívül vékonyak, a biztonsági őr túlterhelt, és bár a kilátás csodaszép, a környezet már korántsem az. Azonban egész Koreában furcsa dolgok történnek, és szörnyek jelennek meg, amik az emberekre támadnak, ráadásul a lakókat valaki bezárta az épületbe, és csak későn döbbennek rá, hogy ez egyáltalán nem olyan rossz dolog, tekintve, hogy mi folyik odakint.

Sokan a földszintre menekülnek, ahol az irányítást Lee Eun-hyuk (Lee Do-hyun) volt orvostanhallgató veszi át, aki logikus gondolkodásának és az ereiben folyó jeges víznek köszönhetően mindig képes a csoport túlélésének érdekeit szem előtt tartani, még akkor is, ha ezért az egyének érdekeit háttérbe helyezi.

A szörnyek pedig csak sokasodnak, és nehéz megjósolni előre, hogy ki válik szörnyeteggé, mi fogja hajtani, és hogy mivel lehet majd legyőzni.

Eddig összesen két koreai sorozatot és egy filmet néztem meg, és el kell ismernem, mindhárom tartalom telitalálat volt. A Kingdom a zombis sorozatok és a kreatív megvalósítás netovábbja, a #túlélők egy igazi kétszereplős színpadi darab tele érzelmekkel, a Sweet Home pedig egy vegytiszta apokalipszis az emberi érzelmi hullámok mintájában.

A széria hangulata egyszerűen elsöprő, igazi thrilleres horrorisztikus élmény, amit mégis átsző egyfajta noir-os romantikus közeg, miközben a szörnyek brutálisan ijesztőek, de az emberek még náluk is ijesztőbbek. Bár az elején nehéz megkedvelni bárkit is, de szép lassan láthatjuk szereplőink múltját, és mindazt a traumát, ami azé tette őket, akik, miközben végig ott lebeg fejük felett Damoklész kardja, ami vagy halált, vagy annál is rosszabbat hoz.

A mindössze tíz epizód alatt sokszor volt az az érzésem, hogy ezt vagy azt már láttam korábban, többet be is tudtam azonosítani olyan történetekből, mint a Légió, a Doom vagy a Resident Evil, de mégsem nyúlásnak érződött, hanem igazi ihletésnek. A készítők egyszerűen azokat a fontos és megkerülhetetlen műfaji elődöket is ismerik, amit mi, nézők is, és ezek közül többet beépítettek a történetbe, visszaadva azok szellemiségét és epikusságát, de átformálva a saját elképzelésükre.

Több helyen olvastam, hogy sokan nehezményezték a széria zenéjét, ami nekem kifejezetten tetszett, nem is maga a zene vagy annak zenei hangzása volt fontos a jeleneteknél, hanem az adott dal jelentése, és ez adott hozzá a történethez és a jelenethez. Amit a briliáns kamerakezelés és vágói munka vitt igazán tökélyre.

Lassan kezdem érteni, hogy miért is van ekkora rajongótábora a koreai tartalmaknak, és szépen lassan bizony én is közéjük tartozom majd!

Bónusz zene azoknak, akiknek már a fülébe mászott a dallam:

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: