Csaknem egy év telt el a tizenkettedik évad fináléja óta, úgyhogy ismét elég sok időt kellett várnunk új Ki vagy Doki tartalomra. Azonban a várakozás izgalmasabb volt, mint maga az epizód. Sajnos ezúttal is csak ismételni tudom a korábban hangoztatott véleményemet: az alapötlet jó, a kivitelezés már annál kevésbé. Két felemásra sikeredett szezon után abban reménykedtem, hogy pozitív irányba fog változni a széria – mert ezen a ponton nincs más választása, ha a képernyőkön akar maradni -, ám az újévi különkiadás nem erről árulkodik.

A történet ott folytatódik, ahol előzőleg abbamaradt: a Doktort (Jodie Whittaker) elfogja a Judoon, és az univerzum legbiztonságosabb börtönébe zárják. Itt nem kevesebb, mint tizenkilenc évet tölt le, míg egy nap régi barátja, Jack Harkness kapitány (John Barrowman) segítségével kimenekül. Viszont amint kedvenc időlordunk megérkezik a Földre, egyből munkához is kell látnia: mint azt Yaz (Mandip Gill), Ryan (Tosin Cole) és Graham (Bradley Walsh) kiderítették, a brit kormány dalekeket készül bevetni az utcákon rendfenntartás címén. A helyzetet bonyolítja, hogy a milliárdos üzletember, Jack Robertson (Chris Noth) keze is benne van a dologban. Ő már korábban is gondot okozott a Dokiénak, és ebben az esetben látszólag még nagyobb galibát sikerült okoznia, amit a TARDIS teamnek kell orvosolnia.

Szó szerint minden alapanyag rendelkezésre állt ahhoz, hogy ez egy ütős epizód legyen: új dalekek, Jack Harkness, az útitárs trió egyedül a Földön, valamint egy brutálisan aktuális sztori, ami még kapcsolódik az amúgy fantasztikusra sikeredett előző újévi részhez is. Ám az egész romba dől apróbb illetve nagyobb bakiknak köszönhetően, amiket én már csak Chibnallizmusoknak hívok, mivel annyira megszokottá váltak az ő ideje alatt. Gondolok itt a rendkívül erőltetett párbeszédekre, a túl hamar megoldódó konfliktusokra, a cselekményben és a karakterizációban hagyott tátongó lyukakra – az egyértelműen látsztatintézkedésekről már nem is beszélve. Ezen a ponton esszét tudnék írni az éra problémáiból, és ha nem látok változást a közeljövőben, esküszöm rövidesen meg is kapjátok.

Azért nem volt teljesen menthetetlen ez a rész sem. Kifejezetten élveztem például Ryan és Tizenhármas őszinte dialógusát útközben, ahogy Jack Harkness intelme Yaz felé is rendkívül üdítő volt, egy nagyon fontos üzenettel a háttérben. Akadt egy-két viccesebb pillanat is, a fő konfliktus megoldása pedig rendkívül frappáns és látványos lett. Ezúttal Robertson sem csak arra volt jó, hogy egy bizonyos politikust túlságosan is egyértelműen kifigurázzon, hanem sokkal inkább kezdett háromdimenzióssá alakulni.

Miközben az internet népének véleményét olvastam a különkiadásról, a következő mondat jött szembe velem, egy fórumos hozzászóló tollából: “Chibnall úgy ír, mintha a CW-nek dolgozna”. Azóta is azon gondolkodom, mennyire fején találta a szöget ez a random anonim ember. Nos, kedves Chris Chibnall, itt az ideje, hogy a következő szezonban bebizonyítsd ennek az ellenkezőjét.

Szerző

Avatar
Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: