Igen, megint a Netflixet néztem, igen, megint kajákat, de ezúttal nem realityt, hanem dokumentum sorozatot!

2019-ben debütált a streaming csatornán az amerikai David Gelb és Brian McGinn dokumentum sorozata, a Street Food: Asia, ami az ázsiai ételeken keresztül igyekezett bevezetni a nézőt, a kontinens kulturális sokszínűségébe, miközben emberi sorsokat, sikertörténeteket vagy éppen kudarcokat vonultatott fel.

A széria kilenc ázsiai ország jellegzetes ételeit mutatja be olyan hihetetlen szakácsokon keresztül, akik családi recepteket vittek tovább vagy éppen saját fejük után menve új ételeket alkottak. Az első epizódban Bangkokba látogatunk, ahol egy utcai árus, Jay Fai a semmiből hozta létre kuckóját, és olyan különleges ízt teremtett, hogy Michelin-csillagot is kapott.

Míg Japánban, a már ismert, kissé merev szokásoktól eltérő Oszakába nyerhettünk bepillantást egy olyan utcai árushoz, aki hihetetlen fizimiskájával és pimasz beszólásaival nemcsak a helyiek kedvencévé vált, hanem az odalátogató turisták feltétlen szeretetét is elnyerte.

Street Food Asia

A további epizódokban a stáb ellátogatott Indiába, Indonéziába, Tajvanra, Dél-Koreába, Vietnámba, Szingapúrba és a Fülöp-szigetekre is – utóbbi a személyes kedvenc epizódom is egyben.

A széria egy olyan egyszerű dolgot követ, mint az étel, mégis, az étkezés hagyományán keresztül bepillantást nyújt kultúrák összetalálkozására, történelmi pillanatok válnak érthetővé, miközben nem mond ítéletet egyetlen nép szokásai felett sem. A sorozat készítői egyszerűen a maguk szemével, az ételek és a helyiek szemével mutatják be a változatosságot, az élni akarást és a mélyen gyökeredző hétköznapi történelmet.

Én nem is gondoltam még bele soha, hogy egy ország étele, ami több évtizedre nyúlik vissza, mennyire annak függvényében alakul, hogy milyen népcsoportok vándorolnak át ez idő alatt. Különösen érdekes volt hallani, hogy Indiában, mennyire megváltozott a nép étkezési szokása, miután a királyi szakácsok az utcán főztek a Brit Birodalom fennhatóságának vége után.

Az emberi oldal, a séfek oldala is hasonlóan összetett, Aisha Hashim Szingapúrban például mindig is cukrász szeretet volna lenni, és mikor haza kellett térnie édesanyja üzleti vállalkozásába, úgy érezte ez az álom szertefoszlott, ugyanakkor meg is valósult, hiszen a Putu Piring édességhez olyan eljárást fejlesztett ki, ami 80 százalékkal lerövidítette a folyamatot.

Érdekes látni, hogy évek vagy akár évtizedek után az emberek végül mégis elérik álmaikat, csak sosem pont úgy, mint várták. A sorozat ebben is nagyon jó: egy felfedezés egy távoli kontinens ételeiről, miközben magát a történelmet látjuk, és egy kicsit saját magunk helyzetébe is belegondolva válunk nézőből szinte részesévé a szériának.

A legjobbat pedig a végére hagytam, ugyanis a Netflix már lekészült a Dél-Amerikai verzióval is, ez ugyan csak hat epizódos, de hasonlóan remek minőséget ígér. Ugyan nem tudom, hogy várható-e folytatás, de remélem, hogy idővel az összes kontinenst végig veszik.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: