„Ha egy ember nem elég erős és kitartó, és nem mer szembeszállni a nehézségekkel, akkor nem való fegyver a kezébe.”

Idén januárban belevetettem magam az ifjúsági fantasyk világába és miután gyors egymásutánban elolvastam Charlie N. Holmbergtől A papírmágus trilógia második és harmadik részét, nagyon nem akaróztam más vizekre evezni, így adta magát, hogy egy ilyen tematikájú történettel folytassam az idei év olvasási listáját.

Nem is mentem túl messzire, már ami a történet helyszínét illeti, ugyanis A papírmágus Angliában játszódik a huszadik század elején és nagy örömömre a kezembe vett következő kötet – ami nem más, mint Fróna Zsófia A fegyverforgató sorozatának kezdő kötete, a Fegyverek Háza – szintén Angliában játszódik. Ráadásul nem is kell visszautazni az időben száz évet, hiszen a történetnek a modern idők, azaz napjaink ad otthont.

De beszéljek először talán a borítóról. Egyszerűen lenyűgöző munkát végzett Ashley Redwood ezzel a borítóval. Rajta van minden, aminek lennie kell. Figyelemfelkeltő, hiszen a borítóról egy csodaszép farkas tekint vissza, mintegy megbabonázva a szemeivel. És bár első ránézésre az ember nem fogja tudni, hogy miről szól a történet, mégis – szerintem – sikerült magát a sztorit is visszatükröznie. Egyszerűen egy harmonikus egészet alkot és jól esik ránézni.
Az egyetlen, ami számomra visszás, hogy a borítón hatalmas betűkkel a sorozat címe szerepel, míg alatta egészen apróval a kötet címe. Ez nekem mindig egy kis fekete pont, mert hiába van meg az az előnye, hogy az ember jól meg tudja jegyezni a sorozat címét, mégis benne van a pakliban, hogy fogalma sem lesz a kötetek címéről vagy éppen pont keverni fogja a sorozatot a könyvekkel. Például én hiába tudtam, hogy A fegyverforgató magát a sorozatot jelöli, amikor az írónő bemutatta a második rész borítóját, elsőre azt hittem, hogy az első könyv kapott új borítót. Szerintem a sorozatok esetében ez egy sarkalatos pont, de aztán az is lehet, hogy ez csak engem zavar.

A történet azonban még a borítónál jobban is elvarázsolt. Miután a végére érve becsuktam a könyvet, másnap, de még harmadnap is folyamatosan arra gondoltam, hogy na mindjárt olvasom tovább, aztán persze rá kellett döbbennem, hogy nem fog menni, mivel az első kötetet úgy ahogy van felfaltam, a folytatása pedig csak február hónapban érkezik (most, a cikk megjelenésének pillanatában ez már csak két nap hátra).

De miről is szól ez a könyv, ami ennyire rabjává tett pár nap alatt? Napjaink Angliájában egy fiatal, éppen leérettségizett leányzó, Megaira Diamond a nyári szünetet élvezi, csak éppen az az egyetlen baj, hogy fogalma sincs, hogyan tovább, melyik egyetemre is felvételizzen. Legjobb barátjával, Tonyval többször találkoznak, beszélgetnek, nevetnek, mégis hiába kerül szóba köztük a „hogyan tovább”, mégsem sikerül a lánynak zöld ágra vergődnie a jövőjével. Egészen addig, amíg egy érdekes levelet nem talál az ágyán. Pontosabban egy meghívót F. H. aláírással, amely aztán fenekestül felforgatja az életét és egy csapásra eldönti, hogy mi legyen azzal a bizonyos továbbtanulással.

Fróna Zsófia ezzel a kötetével debütált a magyar írók között és azt hiszem, hogy első nekifutásra hatalmasat mutatott. A történetvezetése zseniális, úgy adagolja az információkat, hogy az nem lesz az olvasónak túl sok, miközben folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Láttam ezt abból is, hogy nagyon nehezen tettem le a könyvet. Szinte minden alkalommal, amikor egy fejezet végéhez értem, ott volt bennem, hogy „csak még egy fejezetet”, és bizony engedtem is ennek a csábításnak.
A sztori ötlete igazán eredeti. Még nem találkoztam hasonlóval, már ami a részleteket illeti, mert amúgy itt van egy iskola, ahol fegyverforgatókat képeznek, akikről a nem fegyverforgatóknak halványlila gőzük sincs. Természetesen lehetnek bizonyos motívumok hasonlóak más történetekhez, de a kivitelezés, a díszlet, amit Zsófi felépített, egyszerűen nagyszerű. Jók a helyszínleírások, szinte ott másztam Meggel a sziklán, és a párbeszédek is pont annyira dinamikusak, amennyire szükséges.
A történettel kapcsolatban talán az egyetlen, ami bennem hiányérzetet keltett, hogy hiába nem kedveltem Tonyt az elején (olyan kis pökhendi alaknak tűnt), de mivel a későbbiek folyamán nem kapott akkora szerepet, bizony elkezdett hiányozni. A sztori elején pont arról volt szó, hogy milyen jó barátok Megairával, aztán valahogy Tony eltűnt és picit olyan érzésem volt, mintha nem is lenne olyan mély és tartós ez a barátság kettejük között. Olyan középsuliban jó volt, de elballagtunk, majd találkozunk az osztálytalálkozón aztán jól van. Sajnálom, mert érdekes vonal lehetett volna a kettejük barátsága. Habár Tony egészen a háttérbe húzódott, Meg úgy nyílt ki a lapokon, mint egy kis vadvirág. Szerzett új barátokat, ellenségeket és pártfogót is, akivel egészen izgalmas, érthetetlen és mégis érdekes a kapcsolata.

Forrás: judyt_olvasosarok (instagram)

Azonban a karakterek, főleg Megaira és Christopher kiválóan sikerültek. Megairát pont azért kedveltem meg, amiért nem olyan, mint én. Magam részéről inkább elkerülő típus vagyok, talán közelebb is állok lélekben Kate-hez (követem a szabályokat és nem ugrok fejjel mindenbe), Meg szobatársához, és fantasztikus volt látni, hogy ez a lány mennyire pimasz, mennyire nem érdekli, hogy mit gondolnak mások és mennyire vastag bőr van olykor a képén. Pont annyira, hogy simán belemondja egy tanár szemébe, hogy lehetetlen egy alak. Mondjuk nekem sosem voltak olyan tanáraim, mint ennek a lánynak. Engem neveletlennek neveztek volna, ha így viselkedem, nem pedig elismeréssel tekintettek volna rám, hogy igenis kiállok a gondolataim és a véleményem mellett.
A másik karakter, aki valóban egy lehetetlen alak, az Christopher, Meg silat (indonéz harcművészet) oktatója. Olyan ez a férfi, mint egy goromba lópokróc (amolyan tipikus ifi fantasy karakter, hiszen mindig kell egy ilyennek is lenni), mégis képesek vagyunk elolvadni tőle, amikor egy fél másodpercre előbújik belőle az aggódó felnőtt.
Ami pedig nagyon tetszett, hogy Megaira és Christopher között folyamatosan ott vibrált valami kimondhatatlan dolog. Legtöbbször leginkább amolyan az apa és a kamasz, feleselős lánya kapcsolatra hajazott számomra, de egy-egy alkalommal többet is bele tudtam látni a meghittebb pillanatokba. Mindenesetre azok a jelenetek, amikben ők ketten voltak, mindig mosolyt csaltak az arcomra.
A mellékszereplők, mint Alan, Tilde, Kate, az ikrek, Brenda és Brendon, Jack, Rick vagy éppen Tony is mind olyan karakterek, akikről sikerült kialakulnia egy véleménynek bennem. Nem mondom, hogy őket igazán mélyen ismertem meg, de körvonalazódott, hogy milyen személyek is lehetnek.

Végül pedig egy kicsit hadd beszéljek a szerkesztésről. Kiváló! Pont. Nagyon nem is tudok hozzátenni. A fejezetek igazán jó helyen végződnek. Ahogy azt már fentebb írtam, nem hagyják, hogy az ember csak úgy letegye a könyvet. Helyesírási, központozási hibákkal szinte nem is találkoztam. Egy emlékezetes elválasztási hiba maradt meg, de többet talán nem is tudnék felidézni. Szóval egészen remekbe szabott a könyv szerkesztése is.
További piros pont azért, mert a belső margóra is ráhagytak, ami azért igen fontos, hogy ha kinyitom a könyvet, kényelmesen, a gerinc megtörése nélkül lehet olvasni. Sajnos futottam már bele olyan könyvbe, ahol olyan szűkre mérték a belső margót, hogy konkrétan kényelmetlen volt a könyvet tartani. Azonban a Fegyverek Háza esetében ezzel nem volt gond.
Ami viszont egy fekete pontot ért nálam, hogy a lapok az átlaghoz képes vékonyabbnak tűnnek. Lehet ez csak azért van, mert egyébként pár oldal híján ötszáz oldalt számlál a történet és így már könnyebben hajlik a puhakötés a saját súlya alatt. Mindenesetre én lehet, hogy egy kicsit magasabb grammú papírral dolgoztam volna.

Összességében azonban elismeréssel kell adóznom az írónőnek és a kiadónak is. A történet remek, izgalmas és szórakoztató. A fizikai formátum kivitelezése pedig kényelmes olvasást biztosít, közben pedig a szemnek is kellemes látványt nyújt a borítóval.
Szóval tőlem bizony jár a gratuláció és csak azt tudom mondani, hogy legyen már február 5-e, mert szeretném folytatni Megaira, Christopher, Szvetlána, Penny, Setan, Anton, Lukasz és a többiek történetét.

Szerző

Avatar
Judyt
Szerkesztő-riporter

“Menthetetlenül könyvkóros moly.”

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: