Meg kell hagyni, mostanság nincs szerencsém az olvasásaim kiválasztása kapcsán, mert az alul teljesítő Alvó óriások után kifogtam Glen Duncan Az utolsó vérfarkas című könyvét, ami finoman szólva sem volt az ínyemre.

Jake Marlowe egy kétszáz éves vérfarkas, aki a holdtöltekor mindig átalakul és áldozatokat szed az átok miatt. Jake Marlowe az utolsó fajtájából, amire ráadásul egy titkos szervezet is vadászik, hogy az utolsó trófeaként holdtöltekor leölje. Jake ugyan megbékélt a halál gondolatával, és azzal a kétszáz évnyi élettel, ami neki jutott – meg azzal a több százzal, amit egy-egy vadászat alkalmával magába habzsolt. Azonban Jake búcsúzását fenekestül felforgatják halhatatlanságra vágyó halandók, vámpírok, az őt üldöző szervezet és egy idegen, aki egy csapásra nem idegen többé.

Agave kiadás, szép borító, misztikus történet – azért tegyük hozzá, hogy ezt a hármast nem igazán lehet nálam elrontani, de ennek a kötetnek bizony sikerült. És bár nem vezetek listát a legrosszabb olvasási élményeimről (amibe mondjuk közgazdasági szakkönyvek is beletartoznak), száz százalékig biztos vagyok abban, hogy ez a kötet bizony megérdemelné, hogy felvéssem.

Az, hogy csalódott vagyok, talán nem is kifejezés, mert eközben meg borzasztóan dühös és becsapott is egyszerre. Mert itt van egy egyszerű alap – vérfarkasok, meg több száz évig élés az ég szerelmére! – és közben az egész nem fut ki máshova, hogy főhősünk kit, hogyan, mikor és hányszor. És persze teszi ezt megalázó stílusban, mert bár nem alpári, ezt elismerem, de csak egyetlen egy hajszállal van afölött.

Az egész történetből árad a durvaság és erőszak, ami azért kap helyet, hogy jól megbotránkoztassa az olvasót, és majd jó sokat erről beszéljen, és kiakadjon. Tényleg semmi bajom azzal, hogy sok az ágyjelenet vagy folyik a vér egy történetben, ha annak van helye, és van célja, de Az utolsó vérfarkasban semmi, nulla, nada, itt egyszerűen csak azért kapott helyet, hogy kiakadjunk. Annyira gyenge és kiábrándító írói fogásnak tartom ezt, hogy arra konkrétan nem találok szavakat.

És eközben ezt a könyvet több tucat nyelven is megjelentették, ráadásul még folytatást is kapott két kötetben – de szerencsére ezeket már magyarul sem adták ki. Gyanítom, hogy a folytatás nagyjából úgy sülhetett el, mint Lukjanyenko Nappali őrsége, ahol bár női szereplővel dolgozunk, látszik, hogy egy, férfiak írták, kettő, az életben nem láttak még hús-vér nőt.

Véleményem végén mindig törekszem ajánlani az adott művet a megfelelő közönségnek, itt azonban most elakadtam, mert nem ajánlom senkinek. Én magam is annyit szenvedtem rajta, annyira kiszámítható volt minden pillanata, miközben szekunder szégyent éreztem minden második oldal miatt, hogy egyszerűen nem javaslom senkinek sem az olvasását. Különösen a misztikus műfaj vagy a vérfarkasok rajongóinak nem!

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: