Avagy elsőre nem is akartam nekiállni úgy, hogy a Arc-V okozta szomorúság – nem, nem azért mert rossz volt – még koránt sem múlt el. De mivel a széria ezen darabja egy,a korábbiaktól eltérő főhőssel kecsegtetett így úgy éreztem – utánam a vízözön! Lássuk milyen is a Yu-gi-oh  szám szerint hatodik (és korántsem utolsó) szériája, a Yu-gi-oh! Vrains.

A történet szerint ismét egy olyan világban vagyunk, ahol a látványos párbajozás megélhetési formának bizonyul, de a Vrains-ben nem a szabadban megy a párbajozás hanem az online térben, javarészt avatárok által. Ez a világ azonban bajban van, ugyanis az online téren két erős frakció ütközik egymásnak; a látszólag a rendszert védő SOL és a Hanoi lovagjai nevű banda. Utóbbi eléggé a bögyében főhősünknek, Yusaku Fujikinek, ugyanis az elsőre cinikus, nem törődöm sráccal valami olyasmit tettek, ami miatt masszív ptsd alakult ki nála – és a párbajozást sem élvezi.

Yuseié-hez (A 5D’s széria főhőse) mérhető zsenijét arra használja, hogy levadássza a Hanoi embereit, ám jószerével csak kishalakat fog ki, egészen addig, amíg egy kóbor mesterséges intelligencia miatt – amire mind a SOL, mind a Hanoi emberei vadásznak – Yusaku (alias Playmaker)  a figyelem középpontjába nem kerül. Innentől persze nincs megállás; jönnek a nagy, epikus harcok és a szívszorító drámai elemek. Mert azokból lesz bőven, nekem elhihetitek.

Eleve a főhős azzal indít, hogy az emlékei egy nagy részétől erővel megfosztották és nagyjából Batman életmódban vadássza az ellenfeleket. Yusaku amúgy is egy érdekesség itt a többi főhős srác után. Ha most nem a korábbi Yu-gi-oh hősöket vesszük alapul, akkor leginkább Sheldon-hoz tudnám hasonlítani; mindketten közel verhetetlen zsenik a maguk területén, a szocális életük jelentős része a nulláéval vetekszik, amihez hozzátársul eléggé szókimondó és megrögzött jellemük. Valamint a hármas szabály Yusaku esetében is játszik.

És itt ismét meg kell állni egy pillanatra. Eddig ugyanis nem volt még olyan Yu-gi-oh hős, aki nem szerette a párbajozást – az más kérdés, hogy Yuma eleinte béna volt benne, de imádta. Yusaku is szerette, a vele történtek hatására jobbára már csak nyűgnek és a Hanoi elleni harc legjobb formája – ez persze később valamennyire változni fog, de maga az a tény, hogy nem úgy gondol a párbajra mint életet kb egyetlen értelmére elég furcsa.

Az is remek, hogy a főhősnek nem csak a barátság ereje segít.  Külön tetszett az, ahogyan eltért a tipikus főhős és kötelező oldalborda, fontosabb női szereplő kapcsolata; míg Tea, Yuzu és Kotori a kezdetektől fogva Yugi/Yuma/Yuya  oldalán voltak mint barátok, Aki és Alexis pedig később váltak Yudai/Yusei társaivá, addig Yusaku és Ai kapcoslata sokkal inkább egy kölcsönös előnyökön alapuló, de folyton csak professzionális szinten tartott ismeretség/szövetség. 

Az egyetlen dolog, amitől az égig húztam a szemöldököm, az maga az idézés módszere. Szerintem a pendulum idézés után adtam fel azt, hogy meg fogom érteni az újabb stílusokat  és ez a Vrains be se változott. Halvány gőzöm sincs az egész hóbelebancról, konkrétan cyber hullámokat szörfölnek meg és aki veszít, annak a kicsi avatárja kikerül a térből. A motorokkal se voltam (5D’s) kibékülve, de ez messze nagyobb baromság.

Ahogyan anno a Zexal ellen ágaskodtam és a főhős miatt dobtam is volna a kukába az egészet, a Vrains legalább annyira mentette meg a helyzetet. A párbajok kivitelezésével még mindig nem vagyok kibékülve, de maga a történet és a karakterek bőven kárpótolnak érte.

Szerző

Alapító és szerkesztő

Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: