…És hol kezdődik a szörnyeteg? Van egyáltalán különbség? Ezt a kérdéskört járja körül Tom King zseniális képregénye, ami, hála a Fumaxnak (gyerekek, leborulok előttetek, ez nagyon kellett), már magyarul is olvasható.

Miután végleg véget ér a Skarlát Boszorkánnyal való kapcsolata, Vízió úgy dönt, családot alapít. Vagyis pontosabban készít: egy szintezoid feleséget, Virginiát, és egy szintezoid ikerpárt, Vint és Vivet. Vízió ezután Arlingtonba költözteti családját, hogy aztán ott felépítse a kertvárosi idill tökéletes hazugságát és emberként éljen. Az illúzió azonban összetör, mikor a Nagy Kaszás megtámadja a családot, Virginia pedig megöli őt. Bár mindannyian eszeveszetten próbálják megőrizni a normálisság látszatát, innentől kezdve minden egyes lépés közelebb viszi őket a katasztrófához és a teljes tébolyhoz.

Engedjétek meg, hogy azzal kezdjem, hogy A Vízió zseniális. Ha van tökéletes, vagy legalábbis közel tökéletes képregény, akkor ez az. Úgy három éve találkoztam vele először, azóta pedig már vagy négyszer olvastam, és folyamatosan azon jár az eszem, hogy mégis hogyan tudnám beépíteni valamelyik kurzusom tantervébe. Sőt, ha ez egy másfél évvel korábban jött volna ki, akkor erről írok a Rémesen Népszerűbe, hiszen A Vízió egy finom, aprólékos ecsetvonásokkal megfestett, kertvárosba öntött pszicho-horror és filozófiai értekezés az emberi létről.

Nagyszerűségének egyik oka a remek szöveg. Olcsó, elcsépelt, és nagyrészt megalapozatlan klisé, hogy a szuperhősképregények gyakorlatilag csak hangeffektekből és tőmondatokból állnak, ettől függetlenül azonban tény, hogy A Vízió a szokottnál magasabbra teszi a lécet, és leás egészen a nyelvhasználat legmélyére.  Egy ponton például szereplők hosszasan eldiskurálnak arról, hogy mi a szemantikai különbség a „kedvesek voltak” és a „kedvesnek tűntek” közt. Ennek persze mind funkciója van, hiszen mondhatni a nyelv, a beszéd az egyik dolog, ami az embert emberré teszi. Ennek megfelelően a Vízió család nyelvhasználata elüt az emberi szereplők nyelvjárástól—ezzel is kiemelve másságukat—, Vin az emberséget Shakespeare-ben találja meg, Virginia összeomlását pedig beszédének széthullása vetíti előre.

A nyelvhasználaton túl a narráció mibenléte is sokat dob az összehatáson. A történet elbeszélője egy mindentudó—még a jövőt is—narrátor. Ez a stílus egy egész kicsit Chris Claremont munkásságára emlékezteti az embert, ez azonban, mint oly sok minden ebben a történetben, csak látszat. Ugyanis ahogy haladunk előre a történetben, kiderül, hogy nem egy testetlen narrátorral, az író isteni hangjával van dolgunk, hanem egy, a történetben feltűnő karakter számol be a Vízió-család viselt dolgairól. Ez a narratív lépés aztán megbontja a falat a valóság és a fikció közt, hiszen bár a narrátor nagyrészt más szereplőkhöz beszél, több ponton is elismeri, hogy ez egy történet, és többször nem egyértelmű, hogy a tényleges hallgatóságához vagy az olvasóhoz intézi szavait — ami miatt sokkal könnyebben bele tudjuk helyezni magunkat a történetbe.

A Vízió ezzel egyidőben kifejezetten képregényes eszközöket igénybe vesz ahhoz, hogy kiemelkedjen azok sorából — gondolok itt első sorban a panelek közti átmenetekre. Scott McCloud hat féle tranzíciót különböztet meg A képregény felfedezése című könyvében: pillanatról pillanatra, cselekvésről cselekvésre, alanyról alanyra, jelenetről jelenetre, aspektusról aspektusra, és non-sequitor. Megfigyelései szerint a nyugati képregényekben második típus a leggyakoribb, miközben a harmadikból és a negyedikből is viszonylag sok akad. A pillanatról pillanatra, illetve az aspektusról aspektusra váltások azonban ritkák, mivel az amerikai képregények hossza behatárolt, plusz az olvasó a gyors akcióhoz szokott, vagyis pörgetni kell az eseményeket (ezek a tranzíciók amúgy keleti képregényekben, amik általában hosszabbak, gyakrabban előfordulnak), non-sequitor váltások pedig szinte csak alternatív képregényekben tűnnek fel. Csakhogy A Vízió mind a hárommal előszeretettel operál. Főleg gyakori a pillanatról pillanatra és az aspektusról aspektusra tranzíció, amitől a narratíva lassan, merengve csörgedezik, lehetőséget adva a narrátori hangnak arra, hogy ragyogjon és átvegye az irányítást (az olvasónak pedig arra, hogy elgondolkodjon az olvasottakon), de non-sequitor panelek is feltűnnek, például akkor, mikor a rendőrség kihallgatja Víziót, miközben a narrátor azt ecseteli, a szintezoid hányszor mentette már meg a világot. Ebben a jelenetben a múlt és a jelen egymásnak feszül, a merőben más színpalettával rendelkező panelek pedig eszerint váltogatják egymást, meghökkentő, a nyugalmat megzavaró hatást keltve.

Csak magamat tudom ismételni: A Vízió egy zseniális képregény, ami tökéletesen ötvözi a kimondott szó és a képregény vizuális eszköztárának lehetőségeit, miközben egyszerre borzongat meg és éri el, hogy elmerengj az emberi lét nagy kérdésein.

Szerző

Avatar
Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: