Meg kell hagyni, tényleg nincs szerencsém az idei olvasásaimmal kapcsolatban, és bá abban a reményben fogtam bele A szukkubusz dalába, hogy azért, na, Richelle Mead, és ő azért letett valamit az asztalra a Vámpírakadémia kötetekkel. Hát, tévedtem.

Georgina Kincaid egy több száz éves szukkubusz, aki halhatatlan lényének kötelezettségeit igencsak hanyagolja, ellenben minden egyéb projektben szívesen részt vesz: amatőr táncórákat tart, kártyázik a barátaival, és a város egyik legjobb könyvesboltjában dolgozik. Azonban egy rejtélyes idegen öldökölni kezdi a helyi halhatatlan közösség tagjait, és bár Georgina eleinte egy vámpírvadászra gyanakszik, a támadások gyakorisága és módja nem ezt támasztja alá. És mialatt Georgina nyomozásba kezd – persze a felettes démon tiltása ellenére –, feltűnik a színen kedvenc írója, aki pont az ő könyvesboltjában táboroz le, és aki előszóban annyira faragatlan, de írásban egy igazi költő lélek. Georgina zaklatott magánéletét tovább feszegeti egy új hódoló, Roman feltűnése, ráadásul a barátai gyanakodnak arra, hogy a szukkubusz áll a támadások középpontjában.

Igen, a történet alapjai igen ígéretesek: újabb mitológiai világ természetfeletti erőkkel, újabb keményfejű női szereplő, akinek a szíve a helyén van, még ha az esze nem is mindig, és újabb érdekes nyomozás, ami az egészet egyberántja – vagyis én ezt hittem, oh, de nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Ez az a könyv, amire szó szerint egyest firkantanék be Mead irodalmi beadandójára, pláne ismerve a korábbi könyveinek minőségét. A szukkubusz dala pocsék, de olyan szintén, hogy azt még papírra vetni is szégyellem. Mead fogott egy meglehetősen ismert alapanyagot, és nagyjából meghagyta annak ami – ezzel nem is lenne baj, nem kell mindig feltalálni a spanyolviaszt –, majd ehhez hozzárendelt egy viszonylag elnyomó társadalmi struktúrát – ez meg tiszta Vámpírakadémia –, ami még mindig érdekes. Ugyanakkor ezen kívül semmi mással nem foglalkozott.

A főszereplőnk egy teljesen érdektelen és olykor már ellenszenves karakter, aki annyira buta és önző, hogy az már elképesztő, de okés, írjuk ezt annak a számlájára, hogy alacsonyabb rangú démoni lény. Nézzünk a mellékszereplőket, nos, ők meg csak úgy vannak – néha persze előhúzza őket az írónő a kalapból, mint egy varázslatra előbukkanó nyuszit, de semmi funkciójuk, ráhatásuk a történésre, vagy bármi hatásuk a szereplőnkre. Rendben, ez sem jött be, lássuk a történetet: hát az úgy van, random elhal és feltámad, de egyébiránt unalmas, erőltetett, és túlírt. Lássuk a csavart: őőőő, 70 oldal, ennyi kellett, hogy az olvasó – ez esetben én – levágja, hogy mi a nagy csavar.

Volt egy jelenet, ahol Georgina egy barátja segítségével egy könyvespolcot igyekszik összerakni – és ez annyira „életszagú volt”, hogy egy az egyben leírja, mennyi sebből vérzik a történet –, merthogy főszereplőnk nem tud összerakni egy polcot, úgy egyáltalán nem, vagy ezer éves, de ez valahogy kimaradt nála. Ugyanakkor sikerült egy olyan polcot venni, amiben vannak tiplik és csavarok, de nincs előfúrva semmi, és mivel neki se fúrója, se csavarhúzója, se vízmértéke nincs, ezért egy kissé dülöngélő polcot sikerült összerakni, ami ugyan bármelyik pillanatban leszakadhat, de ő azért rápakolja a kedvenc könyveit.

Borzasztóan, már-már kimondhatatlanul csalódott vagyok Richelle Meadben és A szukkubusz dalában, és mindenkinek javaslom, hogy nagyon-nagyon alacsony elvárásokkal kezdjen bele a könyvbe, vagy inkább bele se kezdjen.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: