„Hé, haver,” súgta oda egy szép napon a Dzsungeltúra a Múmiának, „lemásolhatom a házidat?” „Persze,” felelte az, „de azért változtass meg pár dolgot. Meg mondjuk mosd össze A Karib-tenger kalózai háziával.” És a Dzsungeltúra így is tett. De még milyen jó, hogy így is tett.

1916-ot írunk, és Lily Houghton (Emily Blunt), a botanika doktora, éppen egy amazonasi expedícióra készül, hogy megleljen egy mítoszbéli fát, aminek a szirma a legenda szerint minden betegséget képes meggyógyítani. Amikor azon a Királyi Természettudományos Társaság visszautasítja a kérelmét — amit az öccse, MacGregor (Jack Whitehall) tolmácsolt, Lily egyszerűen ellopja a nyílhegyet, ami a legenda szerint a fához vezet, majd egymaga vág neki az útnak piperkőc testvérével. Brazíliában aztán összehozza őket a sors egy magának való, nagydumás hajóskapitánnyal, Frankkel (Dwayne Johnson), akinek rozoga hajóján indulnak fel a folyón, hogy megleljék a fát, amire egy német hercegnek (Jesse Plemons) és egy csapat négyszáz éves, elátkozott spanyol zsoldosnak is fáj a foga.

A Brendan Fraser/Rachel Weisz-féle Múmiát mindenki imádja (aki meg nem, azzal nem kell szóba állni), A Karib-tenger kalózai meg hatalmas franchise, még hatalmasabb bevétellel, szóval egyértelmű, hogy előbb-utóbb meg kellett születnie eme két alkotás szerelemgyerekének — ez pedig természetesen a Dzsungeltúra, ami egy disneylandes attrakción alapul, nagyrészt vízen játszódik, és vannak benne egy átok miatt eltorzult és halhatatlan rosszfiúk (mint a Karibban), és amiben egy talpraesett és tanult hölgy és az ő kelekótya fivére összeáll egy bárdolatlan, ám sármos kalandorral, hogy megtaláljanak egy legendás kincset (mint a Múmiában). Vagyis: nincs új a nap alatt. De ez igazából nem is nagy probléma, hiszen ami a Múmiában és A Karib-tenger kalózaiban működött, az itt is működik.

Vagyis: a Dzsungeltúra egy vegytiszta kalandvígjáték, és ez baromira jól áll neki. Dwayne Johnson megnyerő és szimpatikus, mint mindig, akkor is, amikor éppen borzalmas szóvicceket nyomat (márpedig azokból van jó pár), de akkor még inkább, mikor a film második felében kiderül róla egy s más, ami tovább árnyalja a karaktert. Mellette Emily Blunt Lilyje kellemesen karakán, ám mégis esendő, intelligens, ám mégis hajlamos meggondolatlanul cselekedni. MacGregor, bár nem ér fel a nagy elődhöz, Jonathan Carnahanhoz, azért bájos, piperkőcsége pedig igazán szórakoztató. És bár egy Disney-filmben, úgy tűnik, még mindig nem lehet kerek-perec kimondani, hogy valaki homoszexuális, a Dzsungeltúra azért már egész közel jön hozzá, ráadásul úgy, hogy azzal szépen árnyalja Lily és MacGregor kapcsolatát.

Ami a sztorit magát illeti… Hát, attól nem kell sokat várni. Ez így nem helyes: sztori szinten a film pontosan azt hozza, amit hoznia kell, hogy szórakoztató legyen. Ugyanis ez nem más, mint egy amazonasi road movie, kisebb-nagyobb akadályokkal és kalandokkal, szóval senki se várjon hatalmas mélységeket meg fordulatokat. Kisebb fordulatok persze vannak, de azok nagyjából az elődök ismerete alapján rögvest kikövetkeztethetők. De a humor működik, az akció működik, és az egész film tökéletesen le tudja kötni az embert, szóval nem nagyon van okunk panaszra.

Amit esetleg mégis felhoznék kicsit a film ellen, az a képi világ: persze, nagyon színes-szagos és megy a wow-faktor, de ezzel egyidőben annyira mű sok helyen — a londoni utcai jelenetekben kifejezetten, de a dzsungel sem az igazi sokszor. Mert hát CGI, na. Azért máshogy üt a jelenet, amikor épített díszletek közt vagyunk, mint mikor zöld háttér előtt. Ezen túl pedig meg kell említenem a sztorival kapcsolatban, hogy nem mindig értettem egészen az ok-okozati összefüggéseket, az átok is sokszor eléggé „ahogy esik, úgy puffan”-jellegű volt, de mindez nem is számít, mert végtelenül élveztem az összhatást.

A Dzsungeltúra nem azért jó film, mert eredeti és tele van észveszejtő csavarokkal. A Dzsungeltúra azért jó film, mert megérti, hogy a nagy elődök miért működtek olyan jól, hogy miért szeretjük őket ennyire még ma is, és azokat a sémákat veszi elő újra és használja fel őket művészi pontossággal. Nem forradalmasít, hanem nosztalgiázni hív minket. Ja, és mert van benne cica.

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: