Lassan visszaszámolunk a Lucifer az Újvilágban 6., záró évadának megjelenéséig, és bár tudom, hogy adós vagyok a köztes évadokkal, engedjétek meg nekem, hogy a frissességére és aktualitására tekintettel előre vegyem az 5. évadot és arról szóljon mai kritikám.

Az 5. évad elején két dolog teljesen egyértelmű volt: Lucifer (Tom Ellis) nem marad a Pokolban, ahová a 4. évad végén visszakényszerült, és hogy Chloe-val (Lauren German) frissen megvallott érzéseik nem fognak egyszerűen boldogságba torkollani. E két dolog ugyanis egyértelműen következett a sorozat alapkoncepciójából és némiképp tinidrámás felhangjaiból. Amivel persze nem leszólni akarom kedvenc természetfeletti-romantikus-krimivígjátékom, de néha jobban élvezném, ha az írók a 30-as, 40-es (többmilliós) éveikben járó karakterek számára alkalmasint kevésbé tinikort idéző párkapcsolati csiki-csukival gondolnák fenntartani a romantikus feszültséget. Mert bár sok szempontból nagyon is progresszív a sorozat érzelmi életet ábrázoló vonala – ez pont nem az! De ne siessünk ennyire.

Adott az 5. évad, aminek egyrészt nagy érdeklődéssel és hévvel, másrészt kicsit félve álltam neki a múlt hónap derekán, hiszen hallottam hírét a gonosz-ikernek, és míg le nem ültem az első rész elé, hitegethettem magam ama hamis reménnyel, hogy ez csak híresztelés. Ez ugyanis, szerény meggyőződésem szerint az ötlettelen, gagyi fordulat-gyártás egy kiemelt példánya, és meggyőződéssel állítom, hogy még a Lucifernek is csak többé-kevésbé sikerült elfogadhatóan kiviteleznie, az is igen nagy részben Tom Ellis, megszokottan parádés színészi alakításának köszönhető.

Adott tehát a gonosz iker, Michael (Tom Ellis), aki Luciferrel ellentétben nem az emberek legbelsőbb vágyait, hanem legbelsőbb félelmeit hozza felszínre, gyűlöli ikertestvérét és vérbeli konspirátorként igyekszik előbb tönkre tenni, azután átvenni Lucifer életét a földön, azonban csak igen rövid ideig képes megvezetni környezetét és csak Mazikeen-t (Lesley-Ann Brandt) képes hosszabb időre maga mellé állítani egy hamis, de vonzó ígérettel. Bár végső célja sejthető, mégis hosszú időbe telik, míg teljesen világosan kiderül a néző számára is, ám a végkimenetel ennek ellenére sejthető és mégis, módjában meglepő.

Az évad legtökösebb húzása az, hogy végre megjelenik Isten (Dennis Heysbert), és bár alapvető bajaim vannak azzal a koncepcióval, hogy Istent túlzottan emberi módon ábrázolják (pl. szenilis vénemberként, makacs, évmilliók alatt sem fejlődő, megrekedt személyiségként), a sorozat alapkoncepciójába meglehetősen jól illik, és kivételesen ezt az ábrázolásmódot sikerült értelmesen kiviteleznie a sorozatnak. Istenhez köthető az évad talán legjobb epizódja, a musical-epizód, ami bár ugyancsak egy végtelen nagy klissé a sorozatgyártásban, mégsem zavar, mert sikerült kiválóan megoldaniuk az alkotóknak, amiért jár a taps.

Nem értünk azonban az évad klisséinek végére. Bár az évad nagy érdeme, hogy szinte kivétel nélkül minden főbb szereplőnk és sok-sok apróság is hátteret és árnyalást kap, az egyik, a későbbiek szemponjából igen fontos részletet kifejtő epizód, mely során megtudjuk, hogyan került Luciferhez elmaradhatatlan fekete köves gyűrűje – egy fekete-fehér, ’60-as években játszódó nosztalgiaepizód, ami szintén egy jól bejáratott sorozat-klissé, noha a szériától nem idegen és abban nagyon is jól szerepelt és valószínűleg az én listámon is azért esik inkább a negatívumok oldalára, mert ez az évad kétségkívül túltolta a klissévagont, amit hajlamos vagyok az írói kreativitás hiányával magyarázni.

Ami a fentebb említett karakteríveket illeti, Lucifer személyiségfejlődése és terápiája kezd beérni, noha ez olykor az imádott out-of-the-box Lucifer-működés és fonákság, ezáltal pedig a sorozat egyik fő humorforrásának rovására megy, mégsem tudom nehezményezni. Ugyanakkor az érzelmileg éretlen húzásai még nem maradnak el, ami jócskán hozzájárul a már fentebb is nehezményezett tini-dráma fenntartásához. Bár ez távolról sem karakteridegen, számomra mégis kissé fárasztó, mivel van egy olyan hátsó gondolatom, hogy kiváló leképeződése annak, hogy – meglehet – az alkotók nem tudnak mit kezdeni egy érett párkapcsolati helyzet ábrázolásával, mintha a megállapodott, elkötelezett párkapcsolat nem lehetne izgalmasan bemutatható, amit sajnos – ismételten – az írói kreativitás hiányára tudok visszavezetni. Ezt még hosszasan tudnám elemezgetni, azonban ettől most eltekintek.

Ha már fejlődés, talán Chloe az, aki a legkevesebb progressziót mutatja, ugyanakkor ez, mondhatni, csak a megszokott, mert talán Chloe az, aki kevés kivételtől eltekintve a leglaposabb karakter. Vele szemben Mazikeen hozza a maga nagy amplitúdójú a-jó-a-rossz-és-a-csúf-egyben önmagát, és mint arra fentebb céloztam, ebben az évadban is sikerül egyszer egy elméletben barátja/szövetségese ellen fordulnia. Noha magyarázat van, és elfogadható is, mégis… nos… a sokadik kör. Ennek ellenére szórakoztató és végső soron az évad végére óriási és valid előrelépéseket tesz a karakter.

Amenadiel (D.B. Woodside) és Dr. Linda (Rachel Harris) kisebb előrelépéseket tesz, azonban kapnak árnyalást, és Linda karaktere egy igen nagy jelentőségű háttértörténeti elemmel is gazdagodik. Dan (Kevin Alejandro) esetében inkább a túlvilági dolgokban való bennfentessé válás és az arra adott reakciója az, ami előtérbe kerül, és karakterünk megmarad a kevésbé izgalmas mellékszereplők sorában.

Apropó mellékszereplők: Na, Ella Lopez (Aimee Garcia) karaktere viszont nagyon erőteljes és azonosulható felismeréseken és fejlődésen megy keresztül, és bár az ő történetszálába is sikerült egy jó két résszel előre kiszagolható, pofátlanul és indokolatlanul nagy klissét belecsempészni (komolyan, ezeket  valami sorozat-basics gyűjteményből szemezték, vagy az alkotók még életükben nem láttak kettőnél több sorozatot és azért hitték ezeket még elfogadhatóan prezentálhatónak?!?…) ennek ellenére Ella karakteríve ebben az évadban, véleményem szerint kiválóra sikerült a megformálásával együtt, és Ella végig megmaradt annak a szerethető, túlbuzgó törvényszéki szakértőnek, aki mindig is volt.

Mindent egybevetve ez az az évad, amin már a Netflix érezhetően rajta hagyta a keze nyomát (hiszen a 4. évad még sokkal inkább belesimul a Warner-által kialakított sémába), azonban ez ezúttal nem feltétlen a jó értelemben értendő. Valahol érthető és még szerethető is, hogy az 5. évadban a megszokottnál nagyobb hangsúly helyeződik a természetfelettire, és számomra kifejezetten előnyös, hogy előtérbe kerül az emberi vonal, az azonban számomra kissé fájó pont, hogy a krimi-vonal jócskán háttérbe szorul, s bár kapunk még izgalmas eseteket, szinte kivétel nélkül mindegyik elnagyolt és még a szokottnál is kevésbé árnyalt a nyomozás. Úgy gondolom, hogy a mintegy 15 perccel megnövelt játékidőbe igenis bele kellett volna férnie a tisztességes kriminek is, mert a részek többségének, úgy éreztem nem vált feltétlen előnyére a plusz játékidő, a nyomozás pedig legtöbbször 10-15 perccel a rész vége előtt lezárult.

Összességében tehát, bár élveztem a Lucifer 5. évadát, sajnos ahhoz is hozzásegít, hogy kevésbé fájó szívvel készüljek egyik nagy kedvencem elengedésére, hiszen az élvezhetősége a remek tabudöntögetések és kérdésfelvetések ellenére legalább olyan hullámzó, mint Maze lojalitása, a klissék viszont hegyekben állnak és csak remélni merem, hogy a 6. évadra összekapják magukat az írók. LÉCCILÉCCILÉCCI!

Szerző

Szerkesztő

“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: