Mike Flanagan A Hill-ház szelleme és A Bly-udvarház szelleme után újabb horror minisorozatot ír és rendez? Hát ki tudna ennek ellenállni?

Paul atya (Hamish Linklater) érkezése felbolygatja az alig száz fős kis sziget mindennapjait. A korábbi tiszteletes, Monsignor Pruitt ugyanis elutazott – a gyülekezete gyűjtött pénzt arra, hogy elutazzon a Szentföldre, és Krisztus útját végigjárja, ám most öregkorára egy kórházban lábadozik, és Paul atya csak helyettesíti őt. Eközben Riley Flynn (Zach Gilford) is visszatér a szigetre szüleihez, miután kiengedték a börtönből. Pruitt segítő jobbot nyújt Riley-nak, és vele együtt az egész közösségnek, miközben egy furcsább és furcsább dolgok történnek a szigeten.

Az egyházi közösség, aminek vezetője Bev Keane (Samantha Sloyan) valódi csodákat emleget, és egyre több hívőt és nem hívőt igyekeznek beédesgetni a templomba, olykor szóbeli dorgálással, olykor erős feddéssel. Eközben Paul atya maga igyekszik eljutni híveihez, és példamutató magatartással és hathatós beszédeivel megszólítani a szigeten élőket.

Flanagan ismét egy olyan szériát alkotott, aminek nagyon erős és egyedi atmoszférája van, ami igen gyorsan be tudja rántani a nézőt. Ráadásul egy nagyon ügyesen és átgondoltan összerakott történetre helyezte ezt az atmoszférát, ami tele van csavarokkal és furfanggal. Ehhez persze hozzájárult egy nagyon okosan megkomponált zenei aláfestés is, ami pont ott és akkor szólal fel, amikor kell, és ettől áll fel csak igazán az ember hátán a szőr!

És eközben végig kapunk egy mini vallásháborút is a szenteskedő és igazán vallási fanatikus Bevtől, aki minden bibliai idézetet úgy csűr-csavar, hogy az neki kedvezzen, és ott van ellenlábasként Paul atya, aki igyekszik a Bibliában található történéseket és példabeszédeket áthelyezni a mai világ köntösébe, nem kényszerítve a híveit, hogy őt kövessék, hanem ösztönzéssel és segítséggel.

A színészeink korrektül hozzák az elvárt szintet, senkit sem lehet igazán kiemelni az atyán és Beven kívül, ők viszont annyira odatették magukat, hogy az elképesztő. A vallási fanatikus Bev tényleg az a fajta ember, akitől az ég irgalmazzon bárkit, aki mindig magának tesz jót, és eközben magát hiszi különlegesnek és nagylelkűnek, de valójában egy gyenge és kicsinyes ember – pont, mint minden fanatikus. Samantha Sloyan annyira remekül eltalálta a karaktert, még a legkisebb mimikája is pontosan a karakterhez passzolt, egy félmosoly, egy sóhaj, tényleg minden a helyén volt.

Ugyanakkor fel kell rónom az alkotóknak a saját világnézetük és interpretációjuk erőszakkal való beszuszakolását a történetbe, amik az utolsó négy epizódban egyszerűen feleslegesek voltak, húzták az időt, és addig voltak nyújtva, hogy magát a katartikus élményt rombolták le vele. Egyszerűen nincs helye egy horror sorozatban annak, hogy valaki egy indokolatlan, a történet és a karakterek szempontjából sem kellő hosszú monológot mondjon kritikus pontokon.

Nem mondom, hogy ez Flanagan legkivallóbb alkotása, valahol A Hill-ház szelleme és A Bly-udvarház szelleme között helyezkedik el színvonalban, ugyanakkor a horror műfaj kedvelőinek igazi csemege, és annak köszönhetően, hogy minisorozat, biztosak lehetünk abban, hogy nem húzzák tíz évadig, ameddig lerágott csont lesz belőle, hanem egy egységes és egybefüggő történetet kapunk, aminek van eleje, közepe és fináléja is – és micsoda fináléja.

Szerző

Catleen
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal: