Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynöke (1997)

Eljött annak is az ideje, hogy elővegyem a kémek gyöngyszeméhez, Austin Powershez fűződő trilógiát, kezdve annak első részével. Szeretem a kémes sztorikat, főleg ha van egy cseppnyi köze is a hatvanas évekhez, és a vígjátékok is közel állnak a szívemhez, ezek az elemek pedig egytől-egyig megtalálhatóak az Austin Powers első felvonásában, úgyhogy a sikerhez való recept már ott volt Mike Myers kezében, a végeredmény ezek után a kivitelezésen állt vagy bukott – jelentem, az Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynöke jött, látott és betalált.

Folytatás

Egy könnyed esti hóka-móka – Éjszakai játék (2018)

Manapság jó vígjátékot találni egy fárasztó nap után nem mindig egyszerű feladat. A legtöbb már kicsit erőltetett és túltol bizonyos poénokat, azonban az Éjszakai játék egy kellemes csalódás volt, hiszen túlzás nélkül állíthatom, hogy izomlázig nevettem a rekeszizmaimat. Személy szerint a film trailerét még a moziban láttam, és egyből felkeltette az érdeklődésemet. Persze benne volt a pakliban − mint sok esetben −, hogy idevágták a legjobb részeket és amúgy egy tök középszerű, unalmas filmet kapok, azonban pozitívan tévedni mindig jó!

Folytatás

Sherlock Holmes

Azt hiszem, véget ért nálam egy korszak. Eddig francia és/vagy fura filmek jöttek tőlem folyamatosan, de ennek vége. Jöjjenek a “Hogyhogy erről még nem írtunk?” filmek, elsőként pedig a sokak által kedvelt Guy Ritchie féle Sherlock Holmes. Folytatás

A Hangya és a Darázs

Bár egyes pillanataiban egészen zseniális, a szülő-gyerek kapcsolatokra, a családi szeretetre épülő tematikája szívet melengető, A Hangya és a Darázs végérvényben olyan, mint a hősei: kicsi.

Folytatás

Mert mindig akad gyöngy a moslék között – Bankcsapda (2011)

Be kell valljam, úgy álltam neki ennek a filmnek, hogy biztosan rossz lesz, de ha már Matt Ryan benne van, engem a zs-kategória se tud eltántorítani. Aztán negyed óra sem kell, míg feleszméltem, hogy a Bankcsapda egy méltatlanul alig ismert krimi, ami egyszerre szórakoztató, tanulságos, és még egy jó nagy adag öniróniával is bír.

Folytatás

A film, ami után kívánni fogjuk azt a vihart – Űrvihar (2017)

Van abban valami bizarr élvezet, ha az ember katasztrófafilmeket néz, olyan, mintha felkészülne ezekkel a lehetetlenre, pláne ha ez esetben egy hiper-szuper vihar kerekedik, ami az egész bolygót fenyegeti.

Folytatás

A gyalázat az gyalázat, avagy hogyan ne csináljunk játékadaptációt – Tomb Raider (2018)

Elég sokszor hangoztatom, hogy Lara Croft kalandjai mindig is a kedvenceim közé tartoztak, az összes játékot végigpörgettem már, nem is egyszer. Sok hibája ellenére szeretem a filmeket is belőle, így reményekkel telve vártam az új filmet, Alicia Vikander főszereplésével, azonban a reményeim nagyjából tíz perc után a füstbe szálltak, és helyüket átvette a zsörtölődés, az unalom, és a düh.

Folytatás

Indulhat a show! – Kutyaparádé (2018)

Néhányan talán már észrevették, hogy szerény személyem kutyás, és kapható a legtöbb ebet tartalmazó filmre, így nem csoda, hogy a most szóbanforgó film, a Kutyaparádé is felkeltette a figyelmemet. Igazából nem vártam sokat egy egyszerű, de szórakoztató popcorn mozinál, és végül a sejtésem be is igazolódott. A Kutyaparádé nem lesz az év filmje, ennek ellenére egy kellemes másfél órát adott, úgyhogy nem bántam meg, hogy beültem rá.

Folytatás

Még mindig nem az igazi – Thor: Ragnarok (2017)

Azon rajongók táborát erősítem, aki főleg Loki miatt nézi és várja a Thor-filmeket, bár ezúttal volt bennem egy némi írói kíváncsiság is, mivel nagyrészt ismerem az északi mitológiákat és kíváncsi voltam, vajon miképpen oldják fel azt a filmben.

Folytatás

Pacific Rim: Uprising – Én is fellázadok!

Én már az előző Pacifi Rimnél is elmondtam, hogy három dolgot vártam el a filmtől: nagy robotokat, nagy szörnyeket, és hogy ezek igen látványos módon kapják szét egymást. És mivel a 2013-as film ezt messzemenőkig hozta, reménnyel telve futottam neki a folytatásnak is – hát, nem kellett volna!

Folytatás