Tragikomédia vörös kiadásban – Sztálin halála (2017)

A politika és a történelem két meglehetősen érzékeny téma, amivel finoman illik bánni, viccelődni pedig aztán főleg. Az előbbivel az olasz gyökerekkel rendelkező Armando Iannucci többször is megpróbálkozott már, elég nagy sikerrel, gondoljunk csak a The Thick of It című sorozatra, az abból készült filmre, az Egy kis gubancra, vagy éppen az Amerikában játszódó, lassan véget érő szériára, Az alelnökre, amik mind-mind zseniálisak a maguk kategóriájában. Számomra a Sztálin halála is hasonlóan fantasztikus lett: egyensúlyban van a groteszk a véres komolysággal, mindezt megfejelték a korhű ábrázolással és a briliáns szereposztással.

Folytatás

Nem lehet minden fenékig tejfel – Vörös veréb (2018)

Íme a film amit elég sokan vártak – ki Jennifer Lawrence és minden velejárója miatt, ki a magyar helyszínek miatt –, és ami eddig kapott hideget-meleget. Én meg csak ülök itt széttárt karokkal, azt gondolván, hogy miért is legyen egy színésznek minden egyes munkája maga a tökély és miért fürödjön díjesőben állandóan? Igen, a Vörös veréb messze nem Lawrence legjobb mozija, sem a játék, sem a forgatókönyv szempontjából, de némely kritikát hallgatva vagy olvasva olyan érzésem volt, mintha pár néző a kákán is csomót akar keresni – és az ilyenek persze találnak is bőven.

Folytatás

Az önsanyargatás utolsó felvonása – A szabadság ötven árnyalata (2018)

Az elmúlt pár évben – felettébb nagy örömünkre már megszokhattuk – hogy ha Valentin nap, akkor jöhet Szürke Krisztián és népi szadózenekara, akik jelenést tesznek a mozivásznon. Én már a tavalyi, sőt az Orlissa által összefoglalt legelső részről sem tudtam kifejezetten jókat mondani, de úgy hiszem, a harmadik fejezet tette fel a koronát a hulladékhalmaz tetejére. No, nem mintha túl sok javulást vártam volna két ilyen pocsék film után, azonban a fejfájást okozó momentumokból nem lett kevés A szabadság ötven árnyalatában sem.

Folytatás

Hát ez nagyon nem sikerült – A Setét torony (2017)

Nem kell aggódni a Stehpen King rajongóknak, ugyanis nem ez az első a mester történetei közül, aminek a megfilmesítése a gagyi és a szemét szavakkal kerül mindig megemlítésre – az 1990-es Éjszakai műszak még mindig hitványabb, mint a Setét torony, de közel sem volt ekkora költségvetése és illusztris színészi gárdája.

Folytatás

Kenneth Branagh esete a kacifántos bajusszal – Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)

Az új Gyilkosság az Orient Expresszen filmre azóta vártam, mióta megláttam az előzetesét. Ugyan nem tartom magam a legnagyobb Agatha Christie rajongónak, azért szívesen olvasok és nézek minden olyan sztorit, ami az ő nevéhez fűződik, Poirot karakterét pedig azóta imádom, mióta először láttam a tévében. Ezek alapján nem volt kérdéses, hogy ismét moziba kell mennem, ám bevallom, kissé féltem ettől az adaptációtól, hiszen másoktól nem hallottam túl sok jót róla, és a trailer alapján azért voltak nekem is fenntartásaim, ám ezekre a végeredmény – legalábbis számomra – abszolút rácáfolt.

Folytatás

Dzsungel (2017)

Az úgynevezett túlélőfilmek népszerűsége már nagyon régóta töretlen, és ezek közül is kiemelkedő szerepet töltenek be azok a történetek, amik valós eseményeken alapulnak. Ha jól meggondoljuk, már Defoe klasszikusát, a Robinson Crusoe-t is megtörtént események ihlették, a közönség fantáziáját sok száz éve folyamatosan lebilincseli annak a gondolata, hogy mennyit bír ki és mivé válik egy civilizált ember egymagában, kizárólag a saját képességeire utalva a vadonban.

A kilencvenes évek elején óriási sikert aratott az Életben maradtak, ami nyers őszinteséggel mutatta be az emberi természet legmélyebb bugyrait, ugyanakkor emléket állított a bennünk rejlő rendkívüli akaraterőnek és túlélő ösztönnek. Ezen az úton haladt tovább a 127 óra (2010) és az Everest (2015) is, és most ennek a nyomdokaiba lépett Greg McLean túlélődrámája, a Dzsungel is.

Folytatás

A nyelv, mint fegyver – Érkezés (2016)

Bevallom, a negatív kritikák hatására húztam az Érkezés megtekintését ilyen sokáig, és ismét bebizonyosodott számomra, hogy nem kell az ilyenekre hallgatnom – pont, ahogy a Terminator Genesys esetében sem kellett volna. Az Érkezés ugyanis egy kiváló sci-fi, ami okos, logikus, és olyan szinten ötvözi a drámát a tudománnyal, mint előtte még senki.

Folytatás

Megmaradt Alice-nak (2014)

Hosszú ideig készültem rá, hogy megnézzem a Megmaradt Alice-nak filmváltozatát. Attól kezdve tudtam, hogy megterhelő művel lesz dolgom, ahogy hallottam róla, hiszen az egyetemi Emlékezet kurzus féléve során kaptuk a műről az ajánlást, mint pszichológiailag érdekes alkotás az Alzheimer-témában. És valóban az is. Megindító, megrázó és megríkató film, ami nem csak a betegség és a szenvedők megértéséhez visz közelebb, de önmagunkkal is szembesít és még az értékrendünkkel is konfrontál.

Folytatás

Három film a bénulásról

A soron következő három filmet nagyon sok szempont szerint lehetne rendezgetni. Lehetne szempont a befejezés, a valóságtartalom, a valóság korrektúrája, a társadalmi relevancia, a pszichológiai relevancia és még sok más. Az én szempontom a könnyedség lesz, annak ellenére, hogy a bénulás maga nem egy olyan téma, amelyben bármikor el lehetne kerülni a nehéz helyzetek ábrázolását vagy a nehéz kérdések feszegetését. Ez azonban csak részint képezi írásom tárgyát.

Folytatás

Fúj, fúj és fúj – Éjféli etetés (2008)

Úgy tűnik Bradley Cooper nem a kabala-színészem, ugyanis a filmjeiben mostanság rendre csalódom, ott volt A Szupercsapat vagy a Csúcshatás, és most itt van az Éjféli etetés, ami egy thrillernek indult horror, ami végül az sem.

Folytatás