Tomb Raider

Sokunknak okozott örömteli perceket a Tomb Raider játékok valamennyi szériája, ígyhát mindannyian kíváncsian vártuk az új filmet, és hogy vajon képes lesz-e úgy bemutatni a karaktert, ahogy az méltó lesz a játékhoz. A válaszért olvassatok bele ebbe a cikkbe!

 

Folytatás

Tragikomédia vörös kiadásban – Sztálin halála (2017)

A politika és a történelem két meglehetősen érzékeny téma, amivel finoman illik bánni, viccelődni pedig aztán főleg. Az előbbivel az olasz gyökerekkel rendelkező Armando Iannucci többször is megpróbálkozott már, elég nagy sikerrel, gondoljunk csak a The Thick of It című sorozatra, az abból készült filmre, az Egy kis gubancra, vagy éppen az Amerikában játszódó, lassan véget érő szériára, Az alelnökre, amik mind-mind zseniálisak a maguk kategóriájában. Számomra a Sztálin halála is hasonlóan fantasztikus lett: egyensúlyban van a groteszk a véres komolysággal, mindezt megfejelték a korhű ábrázolással és a briliáns szereposztással.

Folytatás

Nem lehet minden fenékig tejfel – Vörös veréb (2018)

Íme a film amit elég sokan vártak – ki Jennifer Lawrence és minden velejárója miatt, ki a magyar helyszínek miatt –, és ami eddig kapott hideget-meleget. Én meg csak ülök itt széttárt karokkal, azt gondolván, hogy miért is legyen egy színésznek minden egyes munkája maga a tökély és miért fürödjön díjesőben állandóan? Igen, a Vörös veréb messze nem Lawrence legjobb mozija, sem a játék, sem a forgatókönyv szempontjából, de némely kritikát hallgatva vagy olvasva olyan érzésem volt, mintha pár néző a kákán is csomót akar keresni – és az ilyenek persze találnak is bőven.

Folytatás

Káoszra felkészülni! – Éjszakai játék (2018)

Mi történik akkor, ha egy rakás balfék – jelen esetben szám szerint hét – véletlenül egy gengszterügylet kellős közepébe csöppen? Többek között erre a kérdésre ad igazán frappáns választ az Éjszakai játék című film. A trailer alapján egy könnyed – már amennyire ebben a zsánerben lehetséges – fekete humorral átitatott akciófilm-paródiára számítottam, és nagyjából ezt is kaptam. Popcornmozinak nem mondanám, főleg az olyan nézők számára, akiknek gyengébb a gyomra, ám akik bírják a strapát, azok mindenképp élvezni fogják ezt a bő másfél órát.

Folytatás

A tragédia lélektana – Három óriásplakát Ebbing határában

Amikor elhatároztam, hogy végignézem az idén Oscarra jelölt filmeket, kettőt leszámítva nem tudtam, mire számítsak, mindössze azért akartam látni őket, mert meg akartam vizsgálni, hogy számomra jogos-e az őket körülvevő hype vagy sem. Ehhez mérten a Három óriásplakát Ebbing határában cselekményét is csak nagyjából ismertem, és inkább nem is nagyon olvastam utána, hagytam, hogy élvezzem a művet, vagy alkalomadtán fanyalogjak rajta. Ugyan a végeredmény összességében nem lett rossz, azért hanyatt sem vágtam magam tőle.

Folytatás

Lassú víz kormányzati titkokat fed fel – A Pentagon titkai (2017)

Szeretem… nem is, inkább imádom a hatvanas, hetvenes éveket, és ebbe beletartozik szó szerint minden, a ruháktól elkezdve a történelemig, így nem volt kérdéses, hogy nekem A Pentagon titkait látnom kell. Már a trailer is felkeltette az érdeklődésemet, hiszen tökéletesen eltalálta a kor atmoszféráját, a remek színészgárdáról már nem is beszélve. A moziban pedig pont azt kaptam, amire számítottam: egy lassabb tempójú, inkább az intrikára és az elmék játszmájára épülő cselekményt, és a szemünk előtt íródó történelmet, ami olykor kegyetlen, máskor azonban rendkívül felemelő.

Folytatás

Az önsanyargatás utolsó felvonása – A szabadság ötven árnyalata (2018)

Az elmúlt pár évben – felettébb nagy örömünkre már megszokhattuk – hogy ha Valentin nap, akkor jöhet Szürke Krisztián és népi szadózenekara, akik jelenést tesznek a mozivásznon. Én már a tavalyi, sőt az Orlissa által összefoglalt legelső részről sem tudtam kifejezetten jókat mondani, de úgy hiszem, a harmadik fejezet tette fel a koronát a hulladékhalmaz tetejére. No, nem mintha túl sok javulást vártam volna két ilyen pocsék film után, azonban a fejfájást okozó momentumokból nem lett kevés A szabadság ötven árnyalatában sem.

Folytatás

A csillámpor és ami mögötte van – Én, Tonya (2017)

Mindig is érdekelt a műkorcsolyázás világa, ám annyira mélyen mégsem ástam bele a témába, inkább csak nézni szeretem és ámulni azon, mennyire ügyesek a sportolók. Mi több, amikor a botrány – amit a jelen filmünk dolgoz fel – kitört, én még pelenkásként csak azzal voltam elfoglalva, hogy melyik lábason doboljak aznap, úgyhogy mondhatni abszolút laikusként ültem le a képernyő elé. Az előzetes alapján azonban az Én, Tonya egy rendkívül ígéretes mozinak tűnt a talán kissé szokatlan témaválasztásával és prezentációs stílusával, valamint nem utolsósorban a remek színészi gárdával – a végeredmény pedig igencsak ütősre sikeredett, úgyhogy egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem.

Folytatás

Éljen a király! – Fekete Párduc

Egy dolgot előre tisztáznunk kell: nehéz lesz erről a filmről nem szuperlatívuszokban beszélnem.

Folytatás

„Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” – A legsötétebb óra (2017)

Úgy vettem észre, a történelmi drámák sokszor eléggé megosztóak tudnak lenni: valaki imádja, de vannak olyanok, akiket egyáltalán nem tud megfogni és elalszanak rajta. Én valahol a kettő között vagyok – ha érdekel a téma és az éra, akkor megnézem, és általában nem szokott csalódást okozni, bár én nem vagyok törizseni, úgyhogy nem feltétlenül veszem észre a sarkításokat. A huszadik századi történelmet viszont szeretem, valamint Gary Oldman is kedvenc színészeim közé tartozik, úgyhogy kétség sem fért ahhoz, hogy nekem A legsötétebb órát látnom kell, és nem is bántam meg, hogy így tettem.

Folytatás